A Szlovák Legfelsőbb Ügyészségen tesz feljelentést (állítólag) a magyar legfőbb ügyész a Pozsonyligetfalun és egyéb helyszíneken a II. világháború alatt és után elkövetett magyar- és németellenes népirtások és más, emberiségellenes bűncselekmények tárgyában, mivel ezek a vérengzések az elkövetésük időpontjától függetlenül el nem évülő bűncselekmények, a máig érvényben lévő Beneš-dekrétumokat szentesítő 2007-es szlovák törvényerejű parlamenti döntés kapcsán is.
Nem akarok ünneprontó lenni, de a jelenlegi migránshelyzetben kételkedem a hír igazában. Ennek ellenére megosztottam a közösségi oldalamon azzal a megjegyzéssel, hogy kíváncsian várjuk a folytatást!
Miért van mégis kétely és keserűség bennem? Mert 71 évet késett ez a magyar döntés. Pedig 1945-ben Csehszlovákiában az Eduard Beneš ösztönzésére folyó magyar- és németellenes népirtásról bőven volt értesülése az akkori magyar kormánynak. Két évvel később, már a přerovi és a ligetfalui áldozatok holttestének kihantolásakor lépni kellett volna az Ideiglenes Nemzeti Kormány külügyminiszterének, Gyöngyösi Jánosnak. Helyette a magyar kormány „hadititokká” nyilvánította a közvetlenül a magyar határ északi oldalán napi rendszerességgel folyó kivégzések tényét, bedőlve Beneš hazugságának, hogy csupán a „náciktól” tisztítják meg az ország magyarlakta részét. Akkor sem tűnt fel senkinek, hogy minden bírósági ítélet nélkül egész családokat irtanak ki! Ezt a tényt Janics Kálmán is felrótta a Nagy Ferenc (Kisgazdapárt) vezette magyar kormánynak. Idézem:
„Szerettem volna fényt deríteni a valóságos tényekre, az igazságra. Elsők között egy Budapesten lakó hajdani barátomat kerestem fel, aki a magyar koalíciós kormányzás idején Gyöngyösi külügyminiszter mellett dolgozott. Egykori politikus barátom megdöbbenve nézett végig rajtam, és azt kérdezte: „Te ezt honnan tudod, ez szigorú csehszlovák-magyar államtitok”. Mire azt feleltem: „Miféle államtitok az, melyet egy vidéki orvos is ismer?” A további vitában hajdani pozsonyi barátom elismerte, hogy Csehszlovákia kártérítést fizetett Magyarországnak, de ugyanakkor azt állította, hogy a gyilkosságokat szlovák partizánok követték el, enyhítve az ügyet azzal, hogy volksbundista németekről volt szó. Nem hittem neki, hiszen a szóban forgó tömeggyilkossággal egy időben éppen folyt a magyarországi németek kitelepítése, arról nem is beszélve, hogy a Magyarországra hazaigyekvő németek az akkori Csehszlovákiát aligha tarthatták volna alkalmas terepnek az átutazásra, de az is fölöttébb elgondolkodtató volt, hogy a csehszlovák hatalmasságok miért csak Pozsonynál ismerték fel az ellenséget. A ködösítéssel szemben tények sorozata utal arra, hogy nyugat felől hazaigyekvő magyarországi fiatalokról (ún. leventékről) volt szó, akiket a nyilas uralom 1944 őszén háborús emberanyag-tartalékként a német birodalom területére deportált. Sorsuk akkor vált tragikussá, amikor Pozsonynál feltartóztatták őket a háború utáni hetekben, és internálták a ligetfalusi „politikai fogolytáborba”.– Az idézet vége.
Én 2012-ben kezdtem el foglalkozni a témával, amikor a szülőfalumban bemutatásra került a Kínterhes évek című, a háború utáni évek gyötrelmeiről szóló könyvem. Egyik játszópajtásom kérdezett rá, hogy írok-e az eltűnt debrődi leventékről? Nagyon hamar a Duna jobb partján levő, az 1930-33-ban épült csehszlovák erődrendszer tankárkaihoz vezettek a nyomozás szálai. Ma már annyi, főleg közvetett tanúvallomással és egyéb dokumentummal rendelkezem és hála Szabó József kutató kollégámnak, rendelkezünk, amelyek alapján nagy biztonsággal igazolni lehet a népirtás tényét. Közben a ligetfalui erődrendszer árkaiban, a ligetfalui temetőben és az erődrendszer Károlyfalu felé történt meghosszabbításában kilenc tömegsír létezéséről szereztünk tudomást. A holttestek egy részét a 6., a 11., 12. és 13. erődítménynél (bunkernél) az 1947-ben a Bacušan-per kapcsán elrendelt törvényszéki kihantolásoknál felszedték. Nem tudjuk teljes biztonsággal, mi lett a holttestek sorsa, csak sejtjük, hogy a přerovi kihantoláshoz hasonlóan a nők és gyermekek földi maradványait az akkor egyetlen olmüci krematóriumban hamvasztották el, a férfiak holttestét viszont a ligetfalui temető belső árkánál, a kivégzett magyar zsidó munkaszolgálatosok sírja mellett máig jelöletlen tömegsírba helyezték. A hátrahagyott tanúvallomások arról szólnak, hogy német gépfegyverrel (MB-38 és 42-es típus), az áldozatokat céltáblának használva folytak a kivégzések. Nem kímélték sem az asszonyokat, sem a gyermekeket. A csecsemőket „az anyjuk kezéből kitépve, fejmagasságban lőttük tarkón és dobtuk az előzőleg kivégzett anya tetemére.” Ezt a Bacušan-perben egy Vatta nevű, kivégzéseket végrehajtó katona mesélte el a bíróság előtt, 1947 májusában.
Ha megkésve is, de nagyon itt az ideje annak, hogy minden párt- és politikai vagy geopolitikai érdeket félretéve megtörténjen a feljelentés, hogy az Eduard Beneš által gerjesztett magyar- és németellenes gyilkos bosszúhadjárat ne maradjon büntetlenül, s az ártatlan áldozatokat megkövessék, a hozzátartozóikat pedig utólag erkölcsi és anyagi kárpótlásban részesítsék.
