Huszonnyolc éve hideg volt a november. Kemény, rendszerváltó napokat éltünk. Prága diáksága után a pozsonyi egyetemisták is kinyilvánították, más berendezkedésű országban, más körülmények között akarnak élni. Néhány hónapig – abban az eufórikus hangulatban – még elhittük, a bársonyos forradalom teljesítette a célját.
Teltek-múltak az évek, s hamar rá kellett ébrednünk, nem ilyen lovat akartunk. Mert ez a ménkű nagy demokrácia talán mégiscsak felkészületlenül ért bennünket. Legalábbis a többséget, akik nem tudták kihasználni a soha vissza nem térő alkalmat a karrier- és vagyonszerzésre, akik sehogy sem tudták magukévá tenni a cél szentesíti az eszköz elvet.
Mert jött a vadkapitalizmus kora, a nagybani lopás, az egykoronás privatizáció, az ország vagyonának egymás közti – uram-bátyám alapon történő – szétosztása. Ijedten vettük észre, hogy ami ellen olyannyira ágáltunk, a protekció és vele kéz a kézben a korrupció, nemhogy megszűnt, hanem soha nem látott mértékben felvirágzott. Nem érdemek és tudás szerint, hanem pártbéli és szekértáborhoz való hovatartozás szerint lehetett mérföldekkel előbbre jutni, az átlaghoz képest. Ja, barátom, nyalni tudni kell, vágta a fejemhez valaki, aki nem a tudása miatt jutott magas funkcióba, hanem csakis azért, mert jókor volt jó helyen. Így kell ezt csinálni!
Mire észbe kaptunk, már az oligarchák és a szegények országában éltünk. A középosztály elsüllyedt, eltűnt valahová, s mostanában kezdenek róla egyre többet beszélni, hogy mégiscsak ideje volna újra „megteremteni”… Nesze, neked, demokrácia!
Huszonnyolc év elég nagy időnek bizonyult ahhoz, hogy mára autógyárak összeszerelő műhelyévé váljon az ország, miközben a mezőgazdaságot sikerült szinte teljesen taccsra tenni. Már élelmiszerből sem vagyunk önellátók, és az élet minden területén függünk, zsarolhatók vagyunk. Az Európai Uniónak nevezett szerveződéstől is, pedig de sokat reméltünk tőle…! Most per pillanat ott tartunk, hogy tíz darab tojásért a boltban már 3,19 eurót is elkérnek… Aranyár, mondják sokan, s nem veszik észre, hogy ez a helyzet nem állt volna elő, ha az oly sok felvidéki magyarnak is megélhetést biztosító mezőgazdasági termelés megkapta volna a neki járó figyelmet és támogatást. Mert a demokrácia hozta globális és fogyasztói társadalomban már bármit lenyomnak a torkunkon… Fogunk-e még valaha olyan finomakat, jó kis hazait enni, mint az átkosban?
Sajnos, alig negyedszázad elég volt arra is, hogy megváltozzon az értékrendünk. Az Istentől sokan a pénz felé fordultak, most már azt imádják. Mindenek felett! Pénzből egyre több, gyermekből viszont annál kevesebb kell. Manapság nem divat a nagy család… Nem trendi, ha egy fiatal nő – karrierépítés és shopingolás helyett – otthon babázik. Ha nem vagy szép, tökéletes, semmit sem érsz! Ez üvölt ránk mindenhonnét. Meg az, hogy minden eldobható, lecserélhető…. Kapcsolataink is. Ha nem működik egy párkapcsolat, bemenekülünk egy másikba, harmadikba… Kis szerencsével még felugorhatunk az utolsó vonatra, és vén fejjel szülhetünk, vagy pedig esténként marad a közösségi oldal előtt üldögélős szingliség… Szép kis jövő!
Nehéz megjósolni, mit hoz a jövő. Sokszor már gyermekeinket sem értjük, akik ebbe az új világba születtek bele. Akik számára a barátság szó már inkább csetelést jelent, mint közös programokat. Akik jól akarnak keresni, jól akarnak élni, világot akarnak látni, lehetőleg nagyobb megerőltetés nélkül. Akik sok mindent készen kaptak, s talán ezért nem becsülnek. Nekik vajon mond még valamit az, hogy rendszer- és értékrendváltás?
