Manfred Alexander professzor, a kölni egyetem történésze, elsődlegesen a kelet-közép-európai országok szakértője.
Csehszlovákia történetéről írt átfogó munkájának eddig két kötete jelent meg, a harmadik most kerül nyomdába. A hatvankilenc esztendős tudós kiemelt feladatának tekinti az új EU-államok történetének átvilágítását, kerülve az ellentétekből adódó érzelmi viszonyulásokat. Könyvet írt Elfogulatlanul Csehszlovákia bel- és kisebbségi politikájáról címmel. Manfred Alexandert lapunk az utóbbi időben ismételten éles vitákat kiváltó témáról, a Beneš-dekrétumokról is kérdezte.
Az 1945 után létrejött új államnak a Beneš-dekrétumok voltak az első alapvető törvényei, amelyeket a nemzetgyűlés is megerősített. A nehézipar államosítását éppen úgy szabályozták, mint a földreformot, az állampolgárságot s annak megtagadását a német és magyar kisebbség nagy részétől, valamint a deportálásokat, az elüldözöttek vagyonának elkobzását – mondta a professzor, hozzátéve: a Beneš-dekrétumok egészének jogi hatása mind a mai napig érvényesül, így annak határozatait nem lehet egyszerűen érvénytelennek minősíteni, még akkor sem, ha például Václav Havel elnökként határozottan leszögezte: a dekrétumok igazságtalanok és azok következményeit sajnálják.
A volt szocialista államok EU-tagsága után német és magyar részről is sokan bíztak abban, hogy előbb vagy utóbb sikerül túljutni a Beneš-dekrétumok áldatlan örökségének buktatóin, e remény azonban nem vált be – hangsúlyozta a német szakértő. „A dekrétumokról folyó vita legtöbb résztvevője megfeledkezik a történelmi események idevágó első fejezetéről, a müncheni egyezményről, arról az 1939 őszén létrejött paktumról, amelyben Adolf Hitler, az olasz diktátor, Benito Mussolini, a francia és angol miniszterelnök Edouard Daladier és Arthur Neville Chamberlain megegyezett a Szudéta-vidék átcsatolásáról a nemzetiszocialista Harmadik Birodalomhoz. A háború befejeztével a csehszlovákok maximális igénnyel léptek fel, és a müncheni egyezmény semmisnek nyilvánítását követelték. A német fél elismerte ugyan annak igazságtalanságát, de tekintettel különböző jogi következményekre (állampolgárság, katonai szolgálat a Wehrmachtban), elutasította Prága követelését. Hasonlóan jogi következményekre utaltak a csehszlovákok, amikor a Beneš-dekrétumok megsemmisítése került szóba. Ők azt a háború után kialakult helyzet alapjának tekintik. A történész szemszögéből a történelmi eseményeket ugyan lehet sajnálni, de nem lehet eltörölni, a vesztesekből nem lehet győztest csinálni, és fordítva. A magam részéről azt szeretném kiemelni, hogy a Beneš-dekrétumokról folyó vitában a szemben álló felek részéről nagy adag tisztességtelenség is tapasztalható” – fogalmazott Manfred Alexander emlékeztetve arra, hogy Pozsony legutóbb agresszív formában erősítette meg a Beneš-dekrétumok érvényességét, holott azok nem egyeztethetők öszsze az Európai Unió jogi és erkölcsi elképzeléseivel. E lépés érthető módon fájóan érinti a Szlovákiában élő magyar kisebbséget – tette hozzá.
A felvidéki magyarságról szólva a történész elmondta, a magyar kisebbség problémája szlovák belpolitikai kérdéssé vált, a belső ellentétek egyik alkotóelemét képezik. „Érzelmekre ható, ravasz politikával befolyásolni lehet a szlovákok nagy részét, ráuszítva őket a magyarkérdésre. Holott ne felejtsük el, az ezer esztendő óta együtt élő magyarok és szlovákok között nemcsak ellentétek voltak, hanem egyetértés is uralkodott – ennek megfelelően a közép-európai történelem egyik alkotórészének számítottak. Azután, hogy a szlovákok leváltak a csehektől, visszaestek a nemzeti államot középpontba állító gondolkodásba, és ez a nacionalista beállítottság a Mečiar-időszakban alkalmazott magyarellenes politikában csúcsosodott ki” – véli a szakértő, aki szerint a kisebbségekkel szembeni taktikázásban még most is ott lappang a „kollektív bűnösség” fogalma, bár ezt egyenesen senki sem mondja ki. „Ilyen gondolatok mögött az a tény húzódik meg, hogy a németek kezdték el a háborút, a magyarok pedig társutasok voltak azon az úton, amely végül katasztrófához vezetett. A kelet-közép-európai államokban mindenütt megtalálhatók a vétkekről és szenvedésekről összeállított katalógusok, az összefonódások és kapcsolatok nagyon bonyolultak. Bocsánatkérésekkel, követelésekkel azonban a történelmet nem lehet meg nem történtté tenni” – mondta Alexander. A Németországban működő magyar szervezetek szövetsége a közelmúltban levelet írt Angela Merkelnek, és arra kérte a kancellárt, válaszoljon a Pozsony részéről elhangzott, a Beneš-dekrétumokat megerősítő állásfoglalásra. Berlin mindeddig – az elűzött németeket is érintő – megnyilatkozásra nem reagált. „Két alapelemre kell figyelni: a történelemre és a jelenre. Az európai közösség eleve elutasítja a nemzeti érdekek kiemelt hangoztatását. Ez a felfogás szabja meg a német szövetségi kormány diplomáciáját is” – fogalmazott a történész.
Vita az emlékhelyről. A változatlan lengyel és cseh bírálatok ellenére a berlini kormány tegnap ismét kiállt a második világháború után kitelepített, illetve elüldözött németek központi emlékhelyének felállítása mellett. A kabinet ülését követően Ulrich Wilhelm kormányszóvivő nyilatkozatban hangsúlyozta, hogy a tervezett emlékhely nem irányul egyetlen ország ellen sem, és semmiképpen nem jelenti a német történelem „újraértékelését”. A szóvivő ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a kormány tárgyalni kíván mind Lengyelországgal, mind Csehországgal a kitelepítésekre és elüldözésékre való emlékezés ügyéről. A német elüldözöttek szövetsége (BdV) által évek óta sürgetett központ létrehozásáról a közelmúltban jött létre megállapodás Bernd Neumann konzervatív kulturális államminiszter és Wolfgang Thierse, a Bundestag szociáldemokrata alelnöke között. A BdV által szorgalmazott központ ily módon a kormány teljes támogatásával jön létre, s a tervezet szerint a második világháború után elüldözöttek sorsát bemutató kiállításoknak, dokumentációs központnak, a témával foglalkozó tanácskozásoknak, illetve konferenciáknak ad helyet.
Stefan Lázár, MTI, MNO
