Pár napja szaporábban kezdtem kapkodni a levegőt, amikor az összes hazai hírügynökség bejelentette a „szenzációs hírt“: M.V., egy keleti önjelölt kiskirály, csaknem 29 millió euró ÁFÁ-t, azaz hazai rövidítéssel DPH-t (hozzáadottérték-adót) igényelt vissza az államkasszától a személyesen birtokolt vagy 70 cége fiktív áruforgalma után. Ennyi pénzből két hazai minisztérium éves „étvágyát“ lehetne kielégíteni tokkal-vonóval együtt.
Nem „csalás és ámítás“, cégei egymás között csak papíron kereskedtek valós áruforgalom nélkül – persze nagy sikerrel. De valahogyan „elfelejtette“, hogy ilyet nem szabad csinálni és nem lehet az államtól a „sápot“ (áfát) visszaigényelni. Ha ez az államunk nem egy balfácán, akkor itt, ilyet, felső, úgymond politikai fedezés nélkül nem lehetett volna megcsinálni. Jóhiszemű vagyok és tisztelem polgártársaimat – tehát kellett lenni politikai hátországnak is (ez egy rövidített logikai folyamat eredménye). Ha az adócsalás érdem volna, akkor ezért aranyérem járna. De hála Istennek, ez egy kapitális bűntény, így börtön meg vagyonelkobzás jár érte, mert meglopta az államot.
Az áfa-manipulációk többsége azonban nem ilyen. Sokkal többször fordul elő a következő „egyszerűbb eset“, amelyre nem az állam, hanem a tisztességes vállalkozók fizetnek rá. Magáncégek százai végzik el becsülettel munkájukat, és amikor az általuk kiállított számlákat ki kellene fizetnie a megrendelőnek, az eltűnik, jobb esetben magyarázkodik és persze nem fizet. A kivitelező pedig hamarosan megfizetheti az államnak a „sápot“ (értsd: az áfát), amely most egyötöde a számlázott értéknek. Teszi pedig ezt a törvény lesújtó ereje árnyékában, ha nem akar bíróság meg végrehajtó elé kerülni. A nem fizető megrendelő röhögve bekönyveli a számlát, tehát növeli kiadásait – értsd kisebb lesz a nyeresége –, értsd újból: ezért kevesebb nyereségadót fizethet. A kivitelező pedig, mivel a kiszámlázott összeget nem tudja befektetni, ami kiadásként jelentkezhetne a könyvelésében, kénytelen ezidőtájt akár nyereségként is elkönyvelni. Ha pedig mindezek ellenére még van valami éves nyeresége, abból kötelezően megfizeti a nyereségadót, nagyjából ugyanannyit, mint a „sáp“ összege. Ha az ilyen tisztességes kivitelező – mondjuk kis- vagy középvállalkozó – egy-két évben szerencsétlenül rátalál pár ilyen „üzletre“, könnyen lehúzhatja a rolót, csődbe kerülhet – sőt! – egyértelmű okok miatt konfliktusba kerülhet a törvénnyel. Pedig azon kívül, hogy becsületesen dolgozott, semmi rosszat sem tett! A tisztességtelen megrendelő pedig kimeríti egy sor más törvényszegés mellett a lopás bűntényét is.
Meg kell állapítani, hogy az ilyen gerinctelen magatartást és az erkölcs teljes lezüllését az „átkosban“ nevelték belénk. Az elmúlt húsz év vadkapitalizmusa pedig még „finomított“ rajta – mintha az ilyen alakok egy-két év alatt akarnának milliárdosok lenni -, lopnak, csalnak, rabolnak. Jobb sorsot érdemelt országok polgárai pedig szájtátva hallgatják „sápos“ nyögésünket, egyszerűen nem értik, hogy miről is beszélünk. Náluk az ilyen gerinctelen vállalkozás egyszerűen kiírja – kiirtja magát a vállalkozói szférából, soha többet nem rúghat labdába. Ha pedig mégis, hát ott van a kereskedelmi bíróság: hetek, hónapok alatt gyorsan dönt és jön a végrehajtó – még a magánvagyonra is! Nálunk ez csak hőn óhajtott álom, hiszen évek, évtizedek kellenek egy bírósági döntéshez (lásd pl. a Majský–ügy), a döntés igazságosságát most ne firtassuk! Az állam pedig röhög a markába, a „sápot“ adóstul megkapta, és …utánam a vízözön…! Milyen egy rövidlátó politika! Ezt az országot ugyanis kb. 60-70 %-ban a kis- és középvállalkozások tartják el!
Ha ez a térség (mert Magyarország, Csehország vagy Lengyelország sincs jobb helyzetben) észhez akar térni, minimum két dolgot nagyon gyorsan meg kell oldania. Először is: az adósnak fizetnie kellene! Ha pedig nem fizet, mehet az adósok börtönébe a következményekkel együtt. Másodszor pedig: olyan gazdasági környezetet kellene teremteni, ahol pl. az említett kiskirályi turpisság vagy a számlák áfa-manipulációja hetek alatt kiderül! Ehhez pedig keményen meg kellene változtatni az idevonatkozó törvényeket.
A kérdés csak az, hogyan? Többek között pl. úgy, hogy a áfának a kivitelező csak a felét fizetné be az államkasszába, a teljes összeget pedig a megrendelő lenne köteles megfizetni, ha el akarja könyvelni kiadásként a számlát. Ez után az állam visszafizetné a fele áfát a kivitelezőnek. Ezzel feleződne a kockázat! Az állam is jól járna, mert egy ideig másfél áfányi összeget forgathatna valahol bizonyára jó kamattal. A kivitelező is csak a felét fizetné. A megrendelő pedig nem fizetne többet, mint amennyit akár ma is köteles volna megfizetni. A megrendelő, ha ez nem tetszik neki, küldje vissza a számlát, ha úgy gondolja, azt nem kell kifizetnie. A számlára meg legyen ráírva, hogy a számlázott áru, szolgáltatás stb. addig a kivitelező tulajdona, míg ezt a számlát ki nem fizetik. S ha még ez sem segítene, jöhetne a kereskedelmi „rögtönítélő“ bíróság – van erre példa ezen a földgolyón (Ausztrália, Svájc, Szlovénia, stb.), és jöhet a hatósági végrehajtás.
Ez az elképzelés csak egy a sok közül, amivel ezt a gazdaságot lendületbe lehetne hozni. Ha pedig lennének olyanok is, akik az emberi jogok megsértésére hivatkoznának – azt el kellene viselnünk, nem meghátrálnunk. A rendes és tisztességes vállalkozás szabályai és az idevonatkozó törvények mellett pedig elég lenne betartani még Mózes második kőtáblájáról az ismert parancsot: NE LOPJ!!!
Agárdy Gábor, Felvidék Ma
