Összefoglaló Gecse Géza magyar és észt kiadású Bizánctól Bizáncig c. könyvéről az ELTE BTK Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszékén.
A Szovjetunióban nem május 8-án, hanem május 9-én ünnepelték a „győzelem napját” és így van ez ma Oroszországban is. Persze, kérdés, hogy ki az, akié valóban a diadal, hiszen Alekszandr Szolzsenyicin úgy látta, hogy 1945-ben a győztesnek számító Szovjetunió végül is veszített, míg a legyőzöttek: Németország és Japán – nyertek. Sajátos szerepcsere történt a hetvenes évekre: valódi vesztessé – igen sok tényező hatására – az egykori győztes, a Szovjetunió, illetve Oroszország lett! Azt, hogy május 8-ra szervezték a Bizánctól Bizáncig című könyv magyar és észt változatának összehasonlítását Budapesten, nem a „győzelem napja” motiválta.
A házigazda, Majoros István tanszékvezető egyetemi tanár azzal kezdte, hogy elmondta: olyan könyvről lesz most szó, amelynek magyar változatát ő lektorálta 2007-ben, de a mostani kibővített tanszéki értekezletnek aktualitást a kötet tavalyi észtországi megjelenése és sikere ad. Majoros István elsőként a szerzőt, Gecse Gézát szólította, aki elmondta: a könyv észt változatát éppen egy éve, ezekben a napokban mutatták be az észt fővárosban. A Tallinnban, majd ezt követően Észtország egyetemi központjában, , Tartuban szervezett ismertetésekre akkor személyesen sikerült ellátogatnia. Az idei év februárjában egy másik városban, az orosz-észt határon fekvő Narva egyetemi könyvtárban már vitát is tartottak róla. Ezt skype segítségével nemcsak figyelemmel tudta kísérni, hanem még válaszolt is a neki feltett kérdésekre.
Gecse most párhuzamot vont az 1920-as tartui és a trianoni béke között, mivel mindkettő önálló nemzeti államot hozott létre, de a két nemzet számára igen eltérő eredménnyel. A magyar törekvések támogatásában már a kezdetektől komoly szerepet játszott Észtország, amiben nem kis szerepe volt annak, hogy az észtek rokonszenveztek – és mai is rokonszenveznek – a magyarokkal.
Gecse szerint a sors sajátos fintora, hogy az első világháború utáni Európa javarészt a 19. század közepén megszületett orosz elképzelések szerint alakult ki, kivéve a balti és a kaukázusi régiót, ahol ezeknek az államoknak az önállósága meg sem fordult az oroszok fejében. A szerző szerint a baltiak – így az észtek – teljesítménye azért is igen komoly, mivel a kaukázusi államok önállóságát a Párizs környéki békék ugyanúgy elismerték, mint a baltiakét, ám a baltiaknak azt sikerült meg is őrizniük, míg a grúzok, örmények és azeriek hamarosan szovjet fennhatóság alá kerültek.
Ebben persze nem elhanyagolható szerepe volt az első világháborúban még a nálunk is sokkal rosszabbul járó Oszmán Birodalomnak, illetve utódjának, a köztársasági Törökországnak. A kifejezetten Anatólia-központú politikát megvalósító Kemal Atatürk új, nacionalista politikájával kialakított szövetség nehezen volt illeszthető a bolsevizmus eredeti programjához, hiszen a szovjet-orosz politika ebben az esetben egy kapitalista államot támogatott. A két állam közötti együttműködés nemcsak szovjet anyagi segítségnyújtásban öltött testet, hanem Kemal még a belpolitikájában is teljesen szabad kezet kapott: a török kommunisták börtönbe zárásába se szólt bele Moszkva. Cserébe persze ő is lemondott a pántürk mozgalmak támogatásáról a Szovjetunió területén, ami azért sem lehetett könnyű, mivel a korábbi isztambuli politika végig támogatta ezt az Oroszország területén szárba szökkenő mozgalmat és Kemal első külügyminisztere is az Orosz Birodalom alattvalójaként látta meg a napvilágot.
Az új török állam ki tudta használni, hogy a bolsevik állam hátat fordított a hagyományos nagyorosz gondolatnak, amely gyűlölte a törököket. Hasonló volt a helyzet a magyarokkal kapcsolatban is. Már a 19. századi orosz gondolkodók sem tanúsítottak a magyar állam iránt még minimális szimpátiát sem: felfuvalkodni akaró Magyar Királyságról írtak, amely megszűnik létezni az orosz kardcsapások alatt, így a kelet-európai szláv nemzetek számára az Orosz Birodalom hozza el majd a szabadságot. Kifejtették, miért kell Erdélyt elvenni a Magyar Királyságtól, leírták a cseh-morva-szlovák állam létrejöttének szükségességét. A létrejövő államokat viszont szövetségi rendszerben kívánták irányítani, mivel így az orosz akaratot jobban érvényesíthetőnek vélték annál, mintha ezeket az államalakulatokat közvetlenül az Orosz Birodalomhoz csatolták volna.
Az egyik legismertebb 19. századi orosz gondolkodó Nyikolaj Danyilevszkij volt, aki az Oroszország és Európa c. programalkotó könyvében már 1869-ben tisztán megfogalmazta ezeket a gondolatokat, de a 19. és 20. század fordulója után kialakult neoszláv mozgalom is a magyarok pusztulását kívánta: feloldódásukat jósolták a szláv tengerben, amivel – Gecse szerint – az akkori magyar közvélemény tisztában volt, és Majoros István érdeme, hogy néhány éve bekerült az egyetemi tankönyvbe, hogy az első világháború kezdete előtt Oroszország volt az egyetlen antant nagyhatalom, amely az Osztrák-Magyar Monarchia feloszlatását már 1914-ben egyik fő céljául tűzte ki. A többi antant nagyhatalmat csak jóval később sikerült erre rávenni. Trianon katasztrófájához jelentős mértékben járult hozzá az – hangsúlyozta Gecse –, hogy a magyar közvélemény az orosz cárizmus összeomlása után biztonságban érezte magát, továbbá az is, hogy miért volt Magyarországon sokakban hajlandóság 1919-ben a cári tradíciókkal és hagyományos orosz nacionalizmussal szakító bolsevikokban szövetségest felfedezni.
Pusztay János nyelvész, a Nyugat-Magyarországi – és a Nyitrai Egyetem egyetemi tanára többek között elmondta, hogy miért foglalkoztatja igen komolyan az oroszországi finnugor népek áldatlan helyzete és – szerinte – ennek az a fő oka, hogy a Szovjetunió felbomlásával az orosz birodalmi eszme csorbát szenvedett. Oroszország pedig ezt a csorbát igyekszik változatos eszközökkel kiköszörülni, amire energiahordozó nagyhatalomként módja is nyílik. Pusztay arra hívta fel a figyelmet, hogy Putyin elnök előző ciklusában, a müncheni Világgazdasági Fórumon 2007-ben kijelentette: senki se felejtse el, hogy kinek a kezében van a gáz- és olajcsap.
Pusztay János szerint a világpolitikai, gazdasági vagy katonai helyzet függvényében – a történelem során – hol Európa, hol Ázsia, hol a fejlődő világ különféle területei váltak-válnak az orosz küldetéstudat célpontjává. A mindenkori orosz politika jellegzetes sztyeppei hozzáállást tükröz: feléli azt a területet, ahol van. Ha pedig elfogy a tartalék, akkor hódít. 1990 óta az orosz politika ezt katonai eszközökkel már nem teheti meg, ezért maradnak a gazdasági módszerek.
Ami birodalmi gondolat országon belüli érvényesülését illeti, az az oroszosításban jelentkezett és jelentkezik máig. Ez régen nemcsak az őshonos nemzeti kisebbségeket, hanem a különböző korszakokban Oroszországhoz csatolt népeket, nemzeteket is sújtotta. Ma az oroszosítás, amely rendkívül sikeres, kiterjed a mintegy 150 őshonos népre. A siker oka az e népek ellen évszázadok óta folyó lélektani háború, öntudatuk meggyengítése.
Oroszországot ma segíti az EU stratégiai deficitje is: sok lényeges kérdésben, ilyen például a kutatásfejlesztés, az energiaügy, a külpolitika, az uniónak nincs közös koncepciója. Fájó egyes uniós országok különalkuja Oroszországgal. Pusztay szerint amikor Schröder ex-kancellár beült a Gazprom vezérkarába, elárulta az európai eszmét. A júdáspénz: Németország olcsóbban kapja a gázt, mint mi.
Oroszország számára további segítség az uniós politikusok jóhiszeműsége, tapasztalataik hiánya mind a Szovjetunióval, mind Oroszországgal kapcsolatban. Az oroszok folyamatosan tesztelik az EU erejét és tűrőképességét, gondoljunk csak a grúz válságra, amikor az EU kihátrált a grúzok mögül. A másik példa az ukránoké: az ukrán forradalom idején az akkori francia elnök meghívta orosz és német kollégáját, valamint a spanyol miniszterelnököt, akikkel együtt ítélték el Lengyelországot és a balti államokat, amiért kiálltak az ukrán forradalom mellett.
Pusztay János szerint a 2007-es kíberháború is tanulságos volt, amelyet Oroszország az uniós tagország Észtország ellen vívott, amelyről az EU hallgatott.
A mi térségünknek, a lengyeleknek, a magyaroknak, a cseheknek és a többieknek bőségesen van tapasztalatunk, amelyeket az észt elnökök, például a legendás Lennart Meri kitűnő európai elemzésekben meg is írtak, hangsúlyozta Pusztay János, majd felhívta a figyelmet, hogy Oroszország malmára hajtja a vizet az is, hogy az oroszok elsajátították a nyugat-európai terminológiát. Ez azért életveszélyes, mivel a nyugat-európai politikus ezeket a kifejezéseket hallva azt hiszi, hogy Oroszországban a tartalom is ugyanaz, mint nála – odahaza. Oroszország hemzseg a Patyomkin-falvaktól. Az oroszoknál cselekvéseikben ma is a kiválasztott nép képzete a fő mozgatórugó. Kérdés, hogy kik és miért generálták és erősítették-erősítik ezt a gondolatot, amely a birodalmi elképzelés egyik fő alkotóeleme?
Bereczki András, az ELTE egyetemi oktatója, aki Észtország tiszteletbeli főkonzulja is, az Oroszország és Észtország közötti kíberháborúról szólva fontosnak tartotta megjegyezni, hogy Tallinnak végül is hasznára is vált az incidens, hiszen az ország informatikai rendszerét oly mértékben sikerült megerősíteniük, hogy a NATO-n belüli informatikai védelem fő központjává emelkedtek.
Ezt követően Bereczki András az észt és finn nemzeti ébredés korszakait és jellemzőit sorolta, amelynek végeredménye az 1920-as tartui béke volt. Megjegyezte: nyugodtan beszélhetünk békékről is, hiszen igaz, hogy ugyan néhány hónappal később, de ugyanebben az évben Tartuban írták alá a szovjet-finn békét is. Érzékeltette az észt és finn helyzet közötti különbségeket: míg a finnek korábban széleskörű autonómiával rendelkeztek és sokáig jó viszonyt ápoltak az oroszokkal, az észtek nemzeti ébredése sorozatos konfliktusokkal járt, nemcsak az oroszokkal, de az észtek nyakában ülő balti németekkel is. A befolyásos szövetségesekkel nem rendelkező finnek, észtek és magyarok együttműködését a rokonságtudat is erősítette az első világháború után: például az oroszországi magyar hadifoglyok hazahozatalát – a német mellett – a moszkvai észt diplomáciai képviselet is segítette. Majoros István, az ELTE tanszékvezető egyetemi tanára zárszavában taglalta a birodalmi gondolat különféle megjelenési formáit. Kitért a német Mitteleuropa, az angolszász atlanti közösség és a bolsevik ’Világ proletárjai, egyesüljetek!’ jelszavával fémjelzett próbálkozásokra. Idézte Jean-Baptiste Duroselle-t, aki már az 1980-as évek elején megjósolta: „Egyszer minden birodalom megszűnik, így a Szovjetunió is!”
Összefoglalásában Magyarország történetét is vizsgálta: a 16. század óta az ország különféle birodalmak része volt. Megtapasztaltuk a Habsburg, a német és az orosz birodalom jelenvalóságát, hogy a törökökről se feledkezzünk meg. A sorsunk olyan szempontból nem felemelő, hogy a választás egyik esetben sem volt a miénk.
Az elhangzottakhoz vendégeink is hozzászóltak. Az Aspektus mostani programjának hangos, hetven perces összefoglalója is hamarosan elkészül, amelyben a 2007-es magyarországi, valamint a 2012-es észtországi bemutató résztvevői is megszólalnak. Ezt követően pedig közreadunk egy 26 perces filmes riportot is. Erről az Aspektus honlapján is tájékoztatjuk az érdeklődőket: www.aspektus.eu .
Szöveg: Aspektus, Fotók: Balázsy Károly
