Alighanem sokak nevében beszélek, ha azt mondom: az utóbbi napokban szívesebben láttunk volna a napilapok címlapján mocskos politikai botrányokról vagy egyszerűen csak a “hardcore” belpolitikáról szóló unalmas híradásokat, semmint a dunai árvíz félelmetes képes helyzetjelentéseit és aggasztó híreit. Mert mégiscsak nyugalmasabb látvány az a néhány acsarkodó majom és ugráló bohóc, amely az átlagos hétköznapok hírrovatait megtölti színessel, mint a külvilágtól elzárt – vagy éppen kitelepített – árvíz sújtotta falvak látványa. Duna mellett felnőtt “gyerekként”, a máig emlegetett nagy ‘65-ös árvíz által elmosott falu egykori lakójaként mélyen átérzem azok helyzetét, akiknek mostanság nincs, nem lehet egyetlen nyugodt percük sem a medrében meg nem férő, hömpölygő Duna miatt.
De sajnos a Duna mellett valami más is hömpölyög, olyan anyag, amelynek a nevét illendőségből nem írhatom le, de köze van a vasárnapi ebédhez meg a csatornához is. Pedig már azt hittem, ez a súlyos veszélyhelyzet még a legmegátalkodottabbakat is arra készteti, hogy legalább átmenetileg lakatot tegyenek az arcukra és hagyják nyugodtan dolgozni azokat, akiknek ez a kötelességük és azokat is, akik kötelességüknek érzik. Utóbbit illetően: minden tiszteletet megérdemelnek azok, akik bármilyen formában és módon helytálltak és most is helytállnak akár közvetlenül a gátakon, akár másutt.
Ami tehát a megátalkodottságot illeti: tegnap az Országgyűlésben a szocialisták frakcióvezető-helyettese egy felszólalás erejéig olyan alacsony szintre süllyedt, amilyenen most szívesen látnánk a kiáradt folyamot is. Napirend előtt – természetesen – az árvíz volt a téma, a belügyminiszter beszámolt a képviselőknek a védekezési munkálatokról, a képviselőcsoportok vezetői pedig lényegében egységesen méltatták a valóban példaértékű összefogást. Ekkor toppant be sáros csizmájával (természetesen csak képletesen értendő, nem az árvízi munkálatokkal sározta össze) Harangozó, aki ebben is megtalálta az alkalmat ahhoz, hogy belerúgjon egyet a magyar miniszterelnökbe. A szocialista hiéna nagyon lényegre törően azt mondta parlamenti felszólalásában, hogy Orbán Viktor “csillapíthatatlan szereplési vágya” gyakran gátolta a védekezési munkákat (erre a kormányoldalról érkező bekiabálások: “És te hol voltál?”). Merthogy Orbán Viktor miniszterelnök kezdettől fogva a helyszínen tartózkodott és onnan irányította a védekezési munkákat – ahogy azt teszi jelen pillanatban is. Ezzel csakis egy degenerált, elborult ballib korcs elmének lehet problémája – mint ahogy egyébként biztosak lehetünk abban, hogy az ellenkezőjével is problémája lenne. Ha a magyar miniszterelnök – amennyiben persze Orbán Viktornak hívják – a veszély helyszínén tartózkodik, akkor egy alkalmatlankodó kotnyeles, ha távol marad, akkor melldöngető gyáva álmagyar. Ilyen egyszerű a szoci képlet.
Csakhogy ez gusztustalan. Aki látta a magyar miniszterelnök “szerepléseit” az árvíz kapcsán – ezt önkéntesként sokan tehették és tehetik a helyszínen is, nyilván Harangozónak nem innen származnak az értesülései – és szorult bele akár egy borsszemnyi igazságérzet, az pártállástól függetlenül el kell hogy ismerje a miniszterelnök helytállását. Ami persze – mondhatnánk – minimum, hiszen ez a kötelessége. Csinálhatta volna persze úgy is, hogy egy forgószárnyas madárkával tesz néhány kört a megáradt folyó fölött, majd leszállás után néhány nyilatkozatot, s azzal el van intézve. Láthattunk ilyent is.
De ha már ebbe a témába is beszüremkedett a politika: abban igazán semmi kivetnivalót nem találtam volna, ha mondjuk a szlovák miniszterelnök – megszakítva valamelyik helikopterútját – kegyesen leereszkedik a földre és akár csak pár perc és egy “mi újság odaát” erejéig összefut a gáton (vagy valamelyik hídon) magyar kollégájával. Semmi protokoll, csak úgy egyszerűen, farmernadrágban, széldzsekiben, gumicsizmában. Egy őszinte, férfias kézrázás ilyen helyzetben ezerszer többet jelent a közös ügy érdekében, mint akárhány vegyesbizottsági ülés.
Méghogy a Duna, ami összeköt….
Szűcs Dániel, Felvidék.ma{iarelatednews articleid=”40065,40084,40057″}
