Kezdetben volt a bizakodás és a gyermeteg csodavárás, aztán a felhőtlen öröm, amikor „légiesítettük” a határokat. Majd, amikor az arcunk elé rakott egy borostás ember egy összefirkált fehér női blúzt, akkor egy kicsit kijózanodtunk az eufóriából, és újragondoltuk, hogy hol is vagyunk ténylegesen, még mindig.
Aztán jöttek a nagyszerű pályázati lehetőségek, amelyek majd jól felzárkóztatnak bennünket a Művelt Nyugathoz. Tízéves fejlesztési terveket készítettünk, nagyon hangsúlyozva egymásnak, hogy ezek nem olyanok ám, mint a kommunisták ötéves tervei, amelyek sosem valósultak meg…
A fokozatosan kihűlni készülő eufóriánkat az utóbbi években teljesen lehűtötte hideg leheletével jó pár brüsszeli EUfúria. Mostanság hiába tombol a kánikula és ég a talaj a talpunk alatt a jól megnyert, megpályáztatott és kivitelezett falusi „zámková dlazsbán”, az EU-val kapcsolatos hőérzetünk fagypont körüli.
Miért is lenne ez másként, ha egyre gyakrabban jelennek meg olyan hírek, miszerint az osztrák kecsupban azért kevesebb a paradicsom a keleti fogyasztók számára, mert mi nem is szeretjük annyira a paradicsomot, vagy azért kevesebb a tisztítószer a keleti piacra szánt német mosóporban, mert a keleti sár összetétele hígabb, mint a bajor pocsolyáké. Nos, ez az ára annak, hogy rendkívül előnyös előcsatlakozási szerződéseket kötve gyakorlatilag korlátlanul odaadtuk nekik a piacainkat.
A felmérések alapján az euroszkepticizmus a keleti blokk társadalmaiban lassan, de biztosan növekszik.
Ülünk a szicíliai falucska sarki kiskocsmájának teraszán, és mint jó palócokhoz illik, megfontoltan, de határozottan kortyolgatjuk a Messina sört, így készülve a másnapi nemzetközi konferenciára, amelynek helyszíne Taormina, ahol pár napja a G7 csúcstalálkozó miatt még a hazaiak is csak kétszeri motozás után mehettek haza. Azt mesélik, nagyon élvezték… A filigrán pincérnő, hallva a szavunk járását mosolyogva ránk köszön magyarul. A legszebb érzés, ami érheti az embert, magyarok keblemre… de a kishölgy kedvesen visszakozik, nem, ő nem magyar, hanem román a Partiumból, de tud magyarul és örül nekünk. Szóba elegyedünk, azt mondja, itt dolgozik évek óta a párjával, aki kőműves, ritkán járnak haza, sokszor hiányzik a család, a barátok. Búcsúzóul elárulja, hogy a lengyel kolléganője holnap dolgozik, és nála is finom lesz a sör! Szicíliai kocsma poénos marketingje keleti kalandozó népek között…
Másnap a konferencián 15 országból érkező partnereink előtt köntörfalazás nélkül kivetítjük a vászonra a kíméletlen számadatokat: az EU-tagságunk óta minimális mértékben közeledtek a keleti bérek a nyugatiakhoz, de ezért jutalmul kapunk egy rakás silányabb árut a polcainkra, sokszor még drágábban, mint a berlini, vagy a stockholmi polcokon. Zárásképpen szelíden, de kellő palóc nyakassággal közöljük a partnereinkkel, hogy mi azért jöttünk ide, mert komolyan vesszük az őszinte vitát, amely csakis a tabutémák kimondásával kezdődhet. Elismerő csettintés a hazai, a francia, a spanyol és a görög küldöttség tagjaitól, habitusokhoz méltó dörgedelmes taps a magyarországi és a balkáni partnereinktől.
Este kis csoportok beszélgetéseinek vetésforgója zajlik a szálloda teraszán, miközben apró ajándékokkal kedveskednek egymásnak a delegációk tagjai. A francia küldöttséggel próbálunk mindannyian tört angolsággal levezetni az egésznapos konferencia témáit. A mifajtánk kellő távolságtartással kezeli a helyzetet, mert ugye egy francia nem lehet a barátunk az ismert okok miatt, de ahogyan belemélyedünk a témába és a boros poharakba, oldódik a hangulat.
Éjfél felé szabadkozva asztalt bontani készülnek a franciák, hiszen hajnalban indulniuk kell a reptérre, korán indul a gépük Cataniából Párizsba. Még egy koccintás, de feltesszük a búcsúkérdést Christophe-nak: Na és Macron jó? A válasz rövid: nem. Ezek szerint Hollande jobb volt? Nem! Ő… akkor ki lenne a jó? A válasz: Orbán. Gyorsan bejelöljük egymást a Facebookon, ismerősök lettünk, illetve nem, attól több: barátok, értékeink mentén, egy komoly ügy érdekében.
Másnap délután a gyorsan emelkedő gépünkből az Etnát bámulva, az esti frappáns, francia válasz zsong a fejemben és már nem is vagyok annyira euroszkeptikus, mert megvan a megoldás: meg kell találnunk egymást. Aprólékos munka, de ez az egyetlen lehetőség, hogy kezünkbe vegyük az Uniónk irányítását, mi, józan ésszel gondolkodó európai polgárok.
