2017-ben két rendkívüli eseménynek voltam tanúja a Felvidéken. Augusztus tizenkilencedikén két méter magas, szépséges szobrot avattak Királyfiakarcsán, szeptember tizenhatodikán pedig átadták az ámulatba ejtő Esterházy János Zarándokközpontot Alsóbodokon. Azóta láthatjuk a Csallóköz szívében a Magyarok Nagyasszonyát a Szent Koronával, és imádkozhatunk Esterházy János huszadik századi vértanúnk végső nyughelyénél a Zoboralján, segítségét kérve.
Számomra mindkét esemény csodaszámba megy. Trianon utáni szétszakítottságunk óta a legfontosabb jeleket látom bennük, mert ez a szobor és ez az emlékhely összmagyar jelentőségű, sőt: a Földön éppen haláltáncát járó civilizáció számára a kiutat, a megbékélés módját tartalmazza.
A királyfiakarcsai szobrot korunk egyik legtisztábban látó magyar alkotóművésze, a budapesti Rieger Tibor alkotta meg, s ajándékozta annak az apró falunak, amely ősi, csallóközi településláncunk egyik „szeme”; a Karcsákból álló kistérségben nemzettudatunkat őrző Petőfi Baráti Társulás székhelye. Itt töltötte korai éveit a gyermek Rieger Tibor, akit a családjával együtt a második világháború után a csehszlovák hatóságok visszakényszerítettek az ismét megcsonkult Magyarországra. Számomra csodaszámba megy, hogy a művész, hét évtizeddel családja „kiűzetése” után is úgy érezte, hogy meg kell köszönnie királyfiakarcsai éveit, és felismerte, hogy alkotásának a legfontosabb üzenetet kell elhoznia számunkra: lélekben ma is Mária Országa vagyunk, Szent Koronánk pedig az Ég és a Föld egybeszerkesztett képe, Jézus örökké érvényes tanítása minden nép számára: békét csakis egymás szeretete alakíthat ki megsebzett bolygónkon.
Esterházy János hazatérése szeretett szülőföldjére csodák sorozatának története, hiszen a hatóságok annak idején még azt sem engedélyezték, hogy súlyos betegen átvihessék őt a hírhedt mírovi várbörtönből a szülőföldjére, a nyitrai börtönbe meghalni. Hat évtizeddel elhunyta után most mégis a Zoboralján nyugszik a lehető legméltóbb környezetben! Az Esterházy János-zarándokhely kialakítása Paulisz Boldizsár kezdeményezésére, saját birtokán valósult meg. „Ki más temethetné el Esterházy Jánost, ha nem mi?” – tette fel önmagának és barátainak a kérdést 2013-ban… Az építkezés négy éven át tartott, de a hazai hatóságok a mai napig sem emeltek kifogást a még mindig háborús bűnökkel vádolt grófot érintő szellemi igazságszolgáltatás ellen. Ennek a ténynek egyetlen magyarázata lehet – a csodákat Isten hozza létre, nem az ember. És még egy a csodák közül: a zarándokközpont átadásának szlovák nemzetiségű szónoka, Dagmar Babčanová, Szlovákia volt vatikáni nagykövete kijelentette: „Esterházy János hívő keresztényként lépett a politikába, és működése során mindvégig hűséges maradt Krisztushoz, egyszer sem szegte meg Krisztus tanítását, hogyan lehetne hát háborús bűnös?”
Az esztendő utolsó napjaiban, de utánuk is az lehet a legsúlyosabb kérdés valamennyiünk számára: fel tudjuk-e fogni, (nem csak mi, hazai magyarok), milyen kegyelmekben részesültünk 2017 második felében? Tudunk-e élni a Boldogasszony, s az általa hozott Szent Korona, illetve az Esterházy János vértanúságából eredő hatalmas erőforrásokkal? Az így keletkezett szakrális terekkel? Hány csodára várunk még? Életünkhöz, sorsunk hordozásához megkaptunk mindent. Rajtunk múlik, élünk-e velük? Az ima a leghatalmasabb fegyver, de csak akkor, ha gondolataink, szavaink és cselekedeteink egységet alkotnak.
Lelki újjászületést kívánok mindnyájunknak!
