Többen kérdezték tőlem a napokban, milyen is volt a karanténélet. Siettem leszögezni, bőven megelőztem a koromat, hiszen közel 50 éve karanténban élek. Csak volt idő, amikor kidugtam a fejem, hogy megtudjam, érdemes-e meglesni az embertársaim arcát. De ahogy a vakond, amely földkupacaival jelet hagy maga körül, s mielőtt a macska elkapná, visszavonul a biztos, életmentő sötétbe, immár én is elvonultam a menedéket nyújtó könyveim közé.
Nem fogod kibírni egy hónapig se – mondta egyik közeli barátom, amikor az 50. születésnapomon a pozsonyi Apolló hídon állva úgy döntöttem, végleg magamra zárom az ajtót, vagyis visszavonulok a kényelmesnek közel sem kényelmes, mégis biztonságos vakondtanyámra. Mosolyogtam, ugyanis a közeli barát ezek szerint mégsem ismert annyira, hogy tudja, egy introvertált embernek néha megváltás a kivonulás. De honnan is tudhatta volna, hiszen ehhez ismernie kellett volna a barát múltját is.
Madarak és könyvek, mellette a kötelezően elvégzendő iskola – így teltek 18 éves koromig a hétköznapok. Ez utóbbi csakis a szüleim kedvéért. Az utolsó padban – négy év néma csöndben. Mégis elviselhető volt, hisz bezárva az iskola kapuját, jöhettek a madarak és a szépen gyarapodó könyvtár becses darabjai. Azóta is sajnálom, hogy mégsem a madarakat választottam. Maradtak a könyvek, az irodalom és a színház – igaz, sokáig csak saját belső használatra.
De a sorsát senki sem kerülheti el, s úgy jártam, mint a figyelmetlen vakond, aki nem veszi észre a növekvő földkupac árnyékában megbújó, zsákmányra leső macskát. Elkapott, s bár megemészteni nem tudott, hosszú évekig mégis a szájában szorongatott. A maga osztályából sok mindenkiről sok mindent el tudtam volna képzelni, de azt soha, hogy maga egyszer közösségi ember lesz – mondta első érettségi találkozókon a volt osztályfőnökünk, s még csak nem is sejtette, mekkorát tévedett.
Közelebb járt az igazsághoz az a csemadokos kollégám, aki már pár évnyi titkári és egyéb szervezői múlttal a hátam mögött a szemembe vágta: az a te nagy bajod, hogy nem vagy közösségi ember. Igaza volt, sosem voltam közösségi, legfeljebb a közösségért élő ember.
Maradt hát az egyszemélyes hetilap, amelynek a szerkesztőségében megbújhattam, s legfeljebb a szlovák kollégámmal kellett néhanap zsörtölődni. S mivel a helyzet úgy kívánta, megpróbáltam jó képet vágni a napi történésekhez. Ez sikerült is addig, amíg egyik napról a másikra ki nem dobtak az addig maximális védelmet nyújtó, s második vakondotthont biztosító irodából. Ahogy egyik napról a másikra váratlanul a fogadott fiam is felmondta az eredetileg egy életre meghirdetett barátságot. Fogd már fel végre, hogy semmi közünk egymáshoz – közölte sok-sok év után. S hol volt még ekkor a koronavírus.
Álltam az 50. születésnapomon az Apolló hídon, úgy mint, annak idején, pár héttel annak átadása előtt, amikor a szemem behunyva deszkapallón lépkedtem a még teljesen össze nem illesztett vadonatúj hídon a Duna fölött, s szédelegve néztem, ahogy a barátom – aki a hídépítésen dolgozott –, lógatta a lábát a hídív több tíz méteres magasában. Ahogy eszembe jutott az Elán együttes jubileumi, várbeli koncertje is, amelyet szintén az Apolló hídról hallgattam végig, szakadó esőben, esernyő nélkül.
Talán nem véletlenül választottam ezt a helyet a félévszázados jubileumomra, s ahogy a hídról meglestem a sötétségbe zuhanó nagyvárost, amelynek ligetfalusi erdős részén csak pár kerékpár haloványan világító lámpája jelezte, hogy emberek is járnak néha arrafelé, eszembe jutott vakondlétem, s egyre inkább a hátam mögött éreztem a rám leselkedő macska egyre kíméletlenebb pillantását.
Mától minden hátralévő nap legyen ajándék – határoztam el, s hazatérve bezártam ajtót-ablakot. Maradt a húsz éve tervszerűen növesztett erdő, az állatok és a több ezernyi könyv. Ja, és a régi-új léthez passzoló szakáll. Így ért (volna) a karantén, de ekkor én már rég biztonságban (értsd: karanténban) voltam. Az arcokat viszont egy életre megjegyeztem.
