A járvány nemcsak a testi, hanem a lelki egészségünket is veszélyezteti, s ahogy a szakemberek is megerősítik, főként az idős emberek számára jelent kockázatot az elszigeteltség, a társadalmi érintkezés hiánya, ami depresszióhoz vezet és a demencia tünetei jelentkezésének felgyorsulását okozza.
Ördögi kör ez, mert hiszen azért izoláljuk az idős embereket, hogy ne fertőzzük meg őket azzal a vírussal, ami oly veszélyes rájuk nézve, viszont az elszigeteltség is megbetegít, s hosszú távon ugyanolyan végzetes lehet számukra, mint a koronavírus.
Ezzel kapcsolatban eszembe jut az a megható történet, mely a napokban bejárta a világsajtót arról az idős férfiról, akit miután kórházba szállították, a kutyája – elkísérve a mentőautót – öt napon keresztül várt a kórház bejáratánál. Az idős ember lánya ugyan hazavitte a hűséges négylábút, ám az visszaszökött és kitartóan várt, míg a gazdáját hazaengedték.
A kutyahűség újabb megható bizonyítéka mellett van ennek a történetnek számomra egy másik üzenete is. Meggyőződésem, hogy az idős embert nagyban segítette a felépülésben, hogy tudta, hűséges társa hazavárja, hogy szükség van rá.
Nem magára hagyatva, mindenkitől elfeledve küzdött a kórral, hanem abban a tudatban, hogy van kiért, miért élnie. S ez a tudat akár életmentő lehet, ahogy az ellenkezője meg is ölhet. Nem beszélve arról, hogy az idős emberek, bár sok mindent megéltek, a mostanihoz hasonló helyzetet velünk együtt nem, és sokan talán nem is értik, illetve félreértik az elszigeteltséget. Ezért nagyon fontos, hogy a féltés érvei mellett minden eddiginél inkább tudassuk, éreztessük velük, hogy fontosak nekünk, hogy szükség van rájuk.
S itt adódik a kérdés, hogy a járvány miatt kíméletből elszigetelt idős emberek közül vajon hányan maradnak a négy fal között magukra a veszély elmúlta után is, mert a majd egy éve húzódó távolságtartásból környezetük számára rutin, megszokás válik, s hányuknak nem lesz életmentő négylábú barátja sem, hogy visszahozza és életben tartsa őket…
(NZS/Felvidék.ma)
