Megdöbbentő tapasztalattal tértünk haza Nagycétényből, a temetőből. Március idusára emlékezve, Esterházy János előtt tisztelegve, a népszámlálás évében megdöbbentő volt, amit a fejünkhöz vágtak.
Amikor kijöttünk volt kolléganőnk, a Csemadok Nyitrai Területi Választmánya alelnökének, Tóth Klárának utolsó nyughelyétől, a temetőből, hogy hazaindulhassunk, leszólítottak minket. Anyanyelvünkön, magyarul szóltak hozzánk.
Azt a kérdést kaptuk, mi van kitűzve mellünkre. Büszkén kihúztuk magunkat és egyikünk megszólalt: holnap az egyik legnagyobb nemzeti ünnepünk van és ezért öltöttünk nemzeti színű kokárdát, hogy így is tisztelegjünk a szabadságharcosok előtt.
A hölgyemény ekkor belelendült, értetlenkedett, minek csinálunk ilyeneket, mikor „Szlovákián” élünk, mire jó ez nekünk. Magyarázták neki társaim, hogy az államhatárokat őseink feje fölött úgy húzták meg, hogy nem kérdezte senki tőlük, melyik országhoz akarnak tartozni, de mi ezeknek a nagyszülőknek, dédszülőknek tartozunk annyival, hogy nem tagadjuk meg őket.
De a hölgyeményt és a mellette álló „urat” mindez nem hatotta meg, tovább oktattak minket arról, hogy jó szlovák hazafinak kell lennünk, mert itt élünk, tették mindezt magyarul. Majd a nő azt is bevallotta, hogy ő udvardi, és bizony magyar ő is, de mégis a nyugdíját a szlovák államtól kapja és ezért lojálisnak kell lenni.
Ezért sem szabad kitűzni a kokárdát, és nem érti, ez nekünk mire jó, mi hasznunk ebből. Magyaráztuk neki, hogy a nyugdíjat azért kapja a szlovák államtól, mert itt dolgozott, fizetett adót és járulékot, de sajnos nem értette meg – vagy nem akarta.
Sofőrként rászóltam emlékező társaimra, hogy üljenek be az autóba, induljunk, mert ennek itt nem lesz jó vége, majd a párnak felvilágosodást kívántam.
Talán sokakban felmerül, vajon miért éreztem szükségességét leírni ezt az egyébként néhány perces incidenst?
Egyrészt, mert a régió szülöttje, a Nyitraújlakon napvilágot látott Isten szolgája Esterházy János születésének százhuszadik évfordulójára is emlékeztünk, és a hírek arról a dicső eseményről is szóltak, hogy Udvardon kopjafát állítottak Esterházy János emlékére, a nő pedig azt állította magáról, hogy udvardi. Szerencsére, vannak még olyanok, akik büszkék magyarságukra, akik tisztelegnek a mártír politikus emléke előtt. Udvardon is.
Másrészt a forradalomban a magyar hősök, – annak ellenére, hogy a szabadságharc elbukott – számos olyan vívmányért küzdöttek, ami elindította Magyarországot a fejlődés útján és számos olyan intézkedés született, ami nemcsak nekünk, magyaroknak, hanem a velünk együtt élő népeknek is felszabadulást hozott.
Nyilván erről ez a párocska nem tud, mert nem akar tudni, mert jobb nekik homokba dugni a fejüket és letolni azokat, akik nemzeti ünnepünkön emlékeznek a hősökre.
Tanulságként annyit tennék hozzá: a népszámlálás évében ez igen veszélyes jelenség, mert minek vallhatja magát az olyan ember, aki nem érti, hogy nemzeti közösségként nyelvünkön, kultúránkon és hagyományainkon keresztül éljük meg magyarságunkat, amibe az is beletartozik, hogy március idusán kokárdát tűzünk a mellünkre, mert szokás, és mert büszkék vagyunk az őseinkre és a magyarságunkra.
És elgondolkodtat: vajon ők, ha bemennek a helyi hivatalba és el akarják intézni ügyes- bajos dolgaikat az egyébként magyar nemzetiségű hivatalnokokhoz milyen nyelven szólnak? De ez már csak költői kérdés.
(Neszméri Tünde/Felvidék.ma)
