Mindannyiunk emlékezetében mély nyomott hagyott a nyárelő egyik, ha nem a legalattomosabb támadása, mely a lévai magyarságot érte meglepetésszerűen. A Juhász Gyula Alapiskola talpon maradt, megmaradt, s rosszakaróink visszavonulót fújtak. Gondoltuk mi! Lárifári, vélte a magyarbarát Ivan Murín.
Az uborkaszezon alatt megemberesedett, tervet szőtt, majd jött és rombolt. Nem kicsit, nagyon! Most az egyszer valóban helyénvaló az öszödi, akarom mondani ősi magyar mondás: „Ilyen böszmeséget (…)”.
Történt ugyanis, hogy júniusban összetarhálódott Léva városának pénzügyi komissziója, s a „vezír” javaslatára szőrén-szálán eltüntették az alapiskola tornatermének felújítására szánt 137 600 eurót. A beruházás időszerű lett volna, mert az állapotok áldatlanok!
Hozzáteszem, az iskolánk mind a 13 költöztetése után egy „romhalmazba” tessékelte városunk a tanulókat s a pedagógusokat. Mindannyiszor összefogással és vérverejtékes munkával sikerült méltó helyet varázsolni a diákoknak.
Végül is valahol jogos az említett döntés, valljuk be! A kollektív bűnösség terhe a mai napig nyomorgatja a magyarságot, felnőttet, nyugdíjast, nőt, férfit és gyermeket is, de csakis a magyart! A dekrétumok eszméjével egyezőnek mondható a döntés, ez tény. Törvényes? Igen. Etikus? Európai?…
„Quod est necessarium est licitum” – Ami szükséges, az törvényes. Vegyük el gyerekeink jövőjét (is)!
Gyanítom más is vezérelhette, nem csak a bosszú heve. Ez a nagyszerű férfi őszintén cselekedett, hazaszeretettől is fűtve. Gondolta ugyanis, ha csorbul a magyar gyermekek oktatásának minősége, felzárkózhat a szlovákoké, s esély nyílik „kitermelni” végre legalább egy szál Nobel-díjast.
Egy kis versenyelőnyre szeretett volna szert tenni. Isten bocsássa meg ezt a kis csibészséget. Sajnos részben azok is tehetnek róla, hogy ilyesmi egyáltalán előfordulhat, akik magyarként szlovák iskolába adják a gyermekeiket. Olaj a tűzre, ok és okozat.
Persze, jobban érvényesül majd, s mindből miniszter lesz. Tanulnak majd sok szépet és jót, évezredes hagyományokról és történelemről. Petőfi, Ady, Arany, Radnóti, Wass helyett Hviezdoslav, Hurban, Sládkovič. Micsoda különbség, a macska rúgja meg! Magyar királyok helyett semmilyen királyok, de lehetek gonosz és azt mondom, hogy Janko Kráľ és Fraňo Kráľ. Elődeink által megvívott csaták (pozsonyi csata, Nándorfehérvár stb.) helyett csak az SNP. A déli harangszó is csak úgy van, mert.
Alapok nélkül lehetetlen építkezni. Mi alkottunk, s alkotunk, a rombolás ellentétes az őseink által teremtett szellemi értékekkel! S finoman fogalmazva, intellektuálisan is más utat járunk be.
Lénárd Fülöp, Békésy György, Gábor Dénes, Wigner Jenő, Harsányi János, Oláh György, Herskó Ferenc, Hevesy György, Szent-Györgyi Albert, Kertész Imre, Bárány Róbert, Polányi János, Zsigmondy Richárd, Milton Friedman, Wiesel Elie.
Látván a fenti listát Nobel-díjasainkról, a képviselő úr elképzelése életszerű, s a helyzetük kilátástalan. Ez egyenlőre technikai KO a javunkra. Továbbá nem soroltam a Wolf- és Abel- díjasokat. Úgy már sima kiütés, rászámolás nélkül.
Tornateremről lévén szó, van ám nekünk 182 olimpiai aranyunk is, ellenben a 13-mal. Vélelmezem, egy tornaterem nem lesz elég. Egy tanács az elégedetlen és engedetlen kis csibészeknek: „Beérni azzal, amink van, az igazi gazdagság” – mondta Ján Amos Komensky.
Panaszkodik a góbé, hogy nem lehet megélni. Kérdem:
– Akkor miből élnek?
– Ó fiam, mi a veszteségből élünk… A másnak a veszteségéből.
A mi veszteségünkből tellett ám új járdára és a sportpályák felújítására a szlovák iskolákban, de skate parkra is. Olimpiai sport lett a gördeszka, uzsgyi neki, Párizs közeleg!
Nemzeti érdek, prioritást élvez a beruházás. Kellett ez a városnak, mint ablakos atyafinak a hanyatt esés. Egyet már lebontottak az 5-ös számú posta előtt, vélhetően elkopott, annyit „nyírták” a fiatalok, vagy inkább a rozsda meg a galambok. Sikert sikerre halmoznak ebben a sportban (is).
A képviselő úr a sajtónak nem válaszol, ahogy az elöljáró sem. Férfias hozzáállás.
Vettem a fáradságot, s nyakamba vettem a várost. Meglátogattam az alpolgármestert, majd a polgármester urat is. A helyzet egyszerű. Pénz nincs, s ebben az évben nem is lesz.
A költségvetést már nem áll módjukban módosítani. Minden mertnek van miértje.
Puhatolóztam, hogy a „miért”-be lelket leheljek. Magyarázat nincs, az ego csorbát szenvedett, az oroszlán honra lelt. Röviden és velősen, kertelés nélkül. Nem kell mosdatni a szerecsent. Kerek perec.
Sajnálják, hogy így alakult. De lehet pályázni itt és ott is, meg majd ugye jövőre is lesz büdzsé. Hiszi a piszi!
A jogegyenlőség eszméje számunkra továbbra is egy álom, s jelen állapotok közt az is marad. Hányatott sorsunk, megaláztatások hada, viseljük tisztelettel, de a gyermekeink jövője elleni gusztustalan ostrom kinyitja azt a bizonyos bicskát a zsebeinkben! Ez már nem harc, hanem háború! Állunk elébe állig felfegyverkezve!
És azt mondám: Eddig jőjj és ne tovább; ez itt ellene áll kevély habjaidnak! (Jób könyve 38:11)
Van ugyebár egy szint…
Várjuk, míg felnőnek hozzá! Szabjunk már egy határt, ne sodródjunk az árral! Magyar gyermek magyar iskolába való. Egyszerű ez!
A gyermekeink és megmaradásunk jövője mindenek előtt, a Jóisten mindannyiunk fölött!
(Urbán Zoltán/Felvidék.ma)
