A Kassán zajló V. Radványi Géza Emléknapok eseményeiről már részben beszámoltam. Az a rész a névadóra és feleségére fókuszált. Egy érdekes beszélgetésről és egy előadásról viszont be kell még számolnom. A beszélgetés témájául a Jancsó Miklósról szóló könyv bemutatása szolgált, a másik pedig a Bán Frigyes rendezte Talpalatnyi föld című alkotás születésének körülményei köré épült. Mindkettő főszereplője dr. Szekfű András filmtörténész, egyetemi tanár volt.
Jancsó Miklós (1921-2014) és köre
Szekfű András Így filmeztünk 3. Jancsó és köre című vaskos kötetének bemutatását (Magyar Művészeti Akadémia Kiadó, Bp. 2021, 476 oldal), csak egy nappal előzte meg annak budapesti bemutatója. Erre szeptember 27-én, hétfőn került sor. Ötvös Anna faggatta a szerzőt.
E sorok íróját azért is érdekelte a téma, mert Jancsó sok filmjét látta, melyek néha zavarba ejtették, nem kapott a megfejtéshez aranykulcsot, így nem igazán tudott mit kezdeni alkotásaival. Majd közvetlenül a rendszerváltás után interjút készített vele.
A kötet aktualitását az adja, hogy Jancsó – a magányosan kiemelkedő zseni – száz éve, 1921. szeptember 27-én született Vácott. Családja erdélyi gyökerekkel rendelkezett. Ezek meglehetősen szerteágazóak és bonyolultak voltak. Anyja román volt, de örmény felmenőkkel is rendelkezett. Így az, hogy ki milyen nyelven beszél, nem volt a családban érdekes, de azért tapasztalhatta a román–magyar feszültséget is.
A sorozat második kötetében is ott lett volna a helye, de a terjedelem miatt szétfeszítette volna a kereteket. Ez a kötet arra keresi a választ, hogyan kell értelmezni életművét. Az interjúk ehhez nyújtanak segítséget. A másik cél: derüljön ki, milyen volt vele dolgozni.
1958-ban készült el első filmje, de a 60-as évek elején kezdett igazán dolgozni. Ekkor volt emelkedőben, a stílusa letisztult. A hosszú beállítások jellemezték. Jancsó nem járt filmiskolába, így nem leste el a fogásokat. Somló Tamás operatőrrel dolgozott először. A szamárlétrát elkerülte. Így akkor, egy állásból vette fel a jeleneteket. Felmerül a kérdés, mi kódolható bele ebbe a szemléletbe. Az 5-10 perces snitteket néha egész napon át próbálták, miközben a háttérben mozgó személyeket is nyomon lehetett követni.
Ezeken a forgatásokon Szekfű is jelen volt, akkor még Karafiáth András néven. 1968-ban a Fényes szelek ügyelőjeként, kispapnak öltözve vett részt a forgatáson.
Jancsónak három korszakát különböztetik meg, amit három különböző operatőrhöz kapcsolnak. De ez nem ilyen egyértelmű. Amikor Jancsó szemlélete változott, új operatőrt választott. Tehát nem az operatőrök határozták meg a stílusát, hanem ő keresett változó elképzeléseihez megfelelő szakembert. Így Somló Tamást Kende János váltotta, akivel 1991-ig dolgozott, majd Grunwalski Ferenc és a fia, Jancsó Nyika következett. A stílusváltás igénye élt benne.
A kötetben családtagok, barátok, munkatársak nyilatkoztak. A szerző, aki évtizedek óta ismerte Jancsót, azt mondta, hogy a kötet készítésekor ismerte meg igazából. Nem tartozott a köréhez. Ez tudatos döntés volt, mert a filmkritikus nem lehet a film alkotójának „zsebében”. Pedig már 1974-ben egy vaskos monográfiát írt Jancsóról (Fényes szelek fújjatok – Jancsó Miklós filmjeiről). Szeretetreméltó, tehetséges embernek ismerte, aki életében radikális lépéseket tett, ahogy a filmjeiben is. Magánéletében vétett a hatodik parancsolat ellen és nem volt ideális apa.
A szerző dilemmák elé került. Jancsó leánya megnevezte apja szeretőjét, ez a kötetbe a következőképpen került: „ott volt X-nek a nővére, de ez állítólag a csaja is volt a Papinak nagy titokban.” (350.) Csákány Zsuzsa, Jancsó utolsó felesége mesélte, férje és Hernádi Gyula miért nem írták alá a Charta 77 melletti kiállásukat. Ugyanis Aczél György, a Kádár-korszak kulturális életének egyik legfőbb ideológusa „elmesélte Gyuláéknak, hogy N. N. besúgó volt, és Gyula meg Miki azt mondták, hogy N. N.-nel együtt nem írnak alá. Emlékszem, hogy akkor még vitatkoztam is, hogy miért kell elhinni mindent, amit Aczél mond. Aczélnak az a szándéka, hogy összeugrasszon benneteket.” Mire Szekfű is megjegyzi, mivel ismerte az illetőt, esze ágában sincs ezt elhinni (405.). 1956-ban becsületesen viselkedett. Szekfű az emberi méltóság nevében ezt a nevet sem közölte.
Mészáros Márta, Jancsó korábbi felesége mesélte, egy vágó lány mondta neki, „van itt egy Jancsó, aki a legérdekesebb pasi, és mindig érdekes dolgokat csinál, de mindig botránnyal végződnek [nevet], betiltják, meg kivágatják.” (138.) Mészáros már korábban Jancsóval járt moziba. Egy alkalommal bement a filmgyárba. Jancsó „odajött, átölelt, és azt mondta, hogy most már nem engedlek el soha. Hirtelen minden világos lett, és elkezdtünk együtt élni.” (144.)
Az előadó elmondta, neki a Szerelmem, Elektra (1974) filmben nem tetszett, hogy a végén vörös helikopter száll fel: „az Elektra befejezése nem művészi eszközökkel visz, hanem csak direkt agitatív eszközökkel.” (116.) Emiatt a filmrendező keményen leteremtette, de fél óra múlva már nyoma sem volt a feszültségnek. Jancsó úgy vélte, „az emberiség együttes szellemi erőfeszítése dönti el, hogy mi az, amit meghagy a rosta fölött, és mit enged ki alatta.” (117.)
Filmjeiben elutasította az érzelmek kimutatását. Elvetette a pszichologizálást is. Ő a struktúrában bízott, nem hagyta, hogy a színészek eljátsszák szerepüket. Emiatt Latinovits Zoltánnal pattanásig feszülő vitái voltak.
Hernádi Gyula az ikertestvére lett, mert neki hihetetlen érzéke volt ahhoz, hogy struktúrákban gondolkozzon. Pontosan tudta, hogy az egész alkotásban hol mit, hogyan kell alakítani, kiigazítani, hogy a kész munka összefüggésrendszere, logikája ne sérüljön. De a rendszerváltás után eltávolodtak egymástól.
Ugyanis 1989 előtt két csoport létezett: az „ezek” (a kommunisták) és a „mi”, ahol a liberálisoktól a nacionalistákig minden politikai árnyalat megfért. Amikor levették a fedőt, akkor kezdődött a szétválás. Jancsó mindig baloldali volt és az is maradt. Érzelmileg azonosult a szegényekkel és a harmadik világ embereivel. Hernádi 1990 után jobboldali lett. Ezt Szekfű azzal magyarázza, hogy ezt a csoportot az jellemezte, hogy a kommunista rendszer nem ismerte el őket, nem kaptak Kossuth-díjat és sértődöttségükben Makovecz Imre körül csoportosultak. Így a két ember között feszültség keletkezett, de a barátság megmaradt az író haláláig.
Beleolvasva a könyvbe, nehéz letenni. Érdekfeszítő olvasmány. Igazat kell adnunk a szerzőnek, hogy itt nem csupán Jancsó és köre, hanem Jancsó és kora jelenik meg. Hiszen az elmúlt évtizedek magyarországi valósága és szereplői vonulnak föl.
Bán Frigyes (1902-1969): Talpalatnyi föld
A Bán Frigyesről, a háromszoros Kossuth-díjas rendezőről és filmjéről szóló előadásnak három főszereplője volt. Az első a film, második maga a filmrendező, a harmadik pedig Balázs Béla nemzetközi hírű filmesztéta.
1945 után a magyar filmgyártást és a moziengedélyeket a pártok uralták és osztogatták. Hamar rájöttek, a film a legjobb szórakozás, de propagandára is fel lehet használni. Majd a filmipart államosították, mely 1948 végére a csőd szélére jutott. Senkinek sem volt pénze, a filmgyár leállt. Így ezt a fejleményt sokan üdvözölték. A mozikban amerikai, francia, angol filmek mellett megjelentek a szovjet alkotások is.
Bán Frigyes (Fotó: MTI)
Kevés volt a rendező is. Korábban sokan nem dolgozhattak zsidó származásuk miatt, voltak, akik elpusztultak a háborúban, többen nyugatra távoztak. Akik kompromittálódtak az 1945 előtti korszakban, nem jöhettek szóba.
Szabó Pál népi író, aki a Nemzeti Parasztpárt tagja volt, felajánlotta Lakodalom – keresztelő – bölcső című munkáját, hogy világfilmet készítsenek belőle. Hamar kiderült, ebből több filmet kellene készíteni, tehát csak egy alkalmas részt lehet kiválasztani.
Ha a filmgyártást nem államosították volna, akkor a Talpalatnyi föld sem készült volna el!
Sokan dolgoztak a forgatókönyvön, ami konfliktushoz vezetett. Dallos Sándor író megsértődött és visszavonta a nevét. Ezért nincs a filmnek forgatókönyvírója, de mégis egy szép és sikeres film született.
Szőts István lett volna a kiszemelt rendező, de az Ének a búzamezőkről (1947) című nagyjátékfilmjét arra való hivatkozással, hogy klerikális és népieskedő, a kommunista hatalom betiltotta. Dobozba került három évtizedre. Így Szőtstől elvették, Bán Frigyesnek adták a rendezést. A filmet a Tisza mentén forgatták óriási apparátussal, helybeli statisztákkal, vagyis parasztokkal. 1948 novemberében mutatták be.
A film plakátja (Filmarchívum)
Balázs Béla, a neves filmesztéta 64 éves volt akkor. A szegedi születésű író és kritikus gyermekkorának egy részét Lőcsén töltötte, ahogy Álmodó ifjúság (1946) című regényében beszámolt róla. Az Eötvös-kollégiumban Kodály Zoltán szobatársa volt. 1945 nyarán hosszú emigrációból tért vissza. Neve nem volt ismeretlen, hiszen ő írta Bartók Béla A fából faragott királyfi című táncjátékának és A kékszakállú herceg vára című operának a szövegét. A Tanácsköztársaság bukása után Ausztriába távozott, majd Berlinben dolgozott. 1931-ben szovjet filmesek meghívására a Szovjetunióba utazott, hogy előadásokat tartson a moszkvai filmfőiskolán, s hogy filmet készítsen a Magyar Tanácsköztársaságról. Ez el is készült, de azonnal betiltották, nyilván a moszkvai magyar emigráció körében zajló frakcióharcok következtében. Nem is maradt meg.
1945-ben egy szovjet „cselavek” (ember) érkezett haza, aki hozta magával hibáit is. Önimádó, kisebbségi érzéssel küszködő ember maradt, aki a szovjet rendszerben kitanulta, hogyan kell érvényesülni és a zsdanovista kultúrpolitika is megfertőzte. Ambíciója volt, hogy ő legyen a magyar filmgyártás művészeti vezetője. Radványi Géza Valahol Európában című filmjének ő volt a forgatókönyvírója, de a színdarabjai rendre megbuktak.
A harmadik szereplője ennek a történetnek a kassai születésű Bán Frigyes. A háború előtt 13-14 filmet készített. Ahogy már szó volt róla, kevés volt a rendező. Csak öten-hatan dolgoztak. Vele szemben is fenntartások voltak, de kellett a színvonala.
Balázs Béla kierőszakolta, hogy a vágószobában végignézze az elkészült alkotást, majd három sűrűn gépelt oldalon közölte kifogásait és kívánságait. A bemutató után Balázs a Szabad Nép című lapban mennybe menesztette a Talpalatnyi földet, de azért néhány tüskét is elrejtett cikkében.
Később sem nyugodott. Megfogalmazta, milyen új jeleneteket kellene még leforgatni. Ahogy szovjetunióbeli tapasztalatai diktálták, leveleket fogalmazott meg, amelyek feljelentésszerűek voltak. Többek között azzal érvelt, hogy a filmmel külföldön baj lesz, mert ideológiai hibák vannak benne. Bán a legnagyobb tisztelettel, de keményen utasította vissza „Béla bácsi” javaslatait. Önérzetesen vállalta alkotását. Ő nem változtat a filmen, ha akarják, rendeztessék meg mással!
A filmbe viszont belekerült néhány jelenet, mely nyilvánvalóan politikai megrendelés következménye. Ahogy az optimista vég is. Balázsnak azonban nem maradt ideje folytatni az áskálódást, mert nemsokára agyvérzésben elhunyt. Bán viszont a későbbiekben nem tudott váltani, autóbaleset következtében hunyt el.
Ezután a filmet levetítették, s meggyőződhettünk róla, hogy összességében értékes alkotásról van szó.
(Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
