Pató Pál úr hírhedt volt az állandó, vég nélküli halogatásról, amire még Petőfi Sándor is felfigyelt, s egy gúnyos verset remekelt az öregúr életfelfogásáról. „…Ő magyarnak születék,/S hazájában ősi jelszó:/„Ej, ráérünk arra még!” – szól a vers legutolsó strófája. Valóban ennyire jellemző lenne ránk dolgaink, kötelességeink halasztása?
Petőfi szerint ez magyar sajátosság, azonban természetesen más népekre is jellemző. A spanyolok bevett szokása például, hogy mindenre legyintenek, s azt mondják: „mañana”, tehát holnap – majd holnap megtesszük, amit ma kéne…
Eszembe jut azonban a halogatás kapcsán más is, méghozzá sokkal életbevágóbb annál, minthogy Pató Pál elodázta a tetőcserét… Amikor Pál apostol Athénban járt, tanította az ottani embereket, de az athéniak türelmetlenek voltak, nem akarták kivárni Pál mondandójának lényegét: „Amikor a halottak feltámadásáról beszélt nekik, egyesek gúnyolódtak, mások pedig azt mondták: majd meghallgatunk erről máskor…” – olvasható a beszámoló a Bibliában. (Apostolok cselekedetei 17:32)
Tehát az athéniak odébb tolták annak lehetőségét, hogy Páltól a feltámadás tényét megismerjék. Pál ezután elutazott Athénból, Korinthusba ment, és nincs többé említés arról, hogy az athéniak végül meghallgatták volna Pál apostolt a feltámadás tanáról. Elhalasztottak egy helyzetet, s ezzel mindenkorra el is mulasztották azt. Micsoda tudástól fosztották meg magukat ezáltal! Itt nem több és nem kevesebb, mint élet és halál volt a tét!
Nézzünk egy másik példát a halogatás tragikus kimenetelére. Ezt az érdekes eseményt Lukács, a „kedves doktor” írja le evangéliumában. Jézus Urunk körül éppen sokaság volt, akiket tanított. Egyszer csak odalépett hozzá egy írástudó, és ezt mondta neki: „Követlek, akárhova mégy. Jézus pedig így felelt: A rókáknak barlangjuk van, és az égi madaraknak fészkük, de az Emberfiának nincs hová fejét lehajtania”. (Lukács 9:57)
Ez nagyon szűkszavú elbeszélése az eseményeknek, de azért teljesen érthető: egy írástudó, tehát iskolázott ember nagy elszántsággal Jézushoz lépett, és egyértelműen kijelentette, hogy követni akarja őt mindenhová. Megvolt benne az elhatározás. Azonban Jézus átlátott az indítékain, és ezért válaszolt úgy, ahogy: neki földi, anyagi értelemben nincs semmije, amit az írástudónak adhatna, hiszen még saját háza sincs, ahol lehajthatná a fejét.
A kor vallási vezetői – beleértve az írástudót is – várták ugyan a Messiást, s ez az ember Jézusban fel is ismerte a Megváltót, de ők úgy képzelték el, hogy a megváltójuk földi királyságot teremt majd számukra, ahol ők gazdagságban fognak élni és uralkodni. Az írástudó úgy gondolhatta, hogy követi Jézust, s Urunk majd valamilyen miniszteri állást kínál neki hamarosan felállítandó királyságában, tehát anyagilag gondoskodik róla, s még feljebb juttatja a ranglétrán. Jézus azonban lelombozta az írástudó effajta ambícióit. S mi történt? Semmi! Az írástudó nem követte Jézust! Úgy gondolkodhatott, hogy ha Jézus földi javakat, földi előmenetelt nem ígér, akkor először beteremti magának az anyagiakat, elkezd spórolni a nyugdíjra, és majd ha a jövője anyagilag biztosított lesz, akkor tényleg követi Jézust. Jézus azonban addigra már nem volt e Földön.
Micsoda vissza nem térő alkalom elmulasztása volt ez!
Lukács az evangéliumában még egy ilyen elhalasztott lehetőséget feljegyzett: „Egy másik embernek ezt mondta Jézus: Kövess engem! Az így felelt: Uram! Engedd meg, hogy előbb elmenjek, és eltemessem apámat! Jézus ezt válaszolta neki: Hagyd a holtakra, hadd temessék el halottaikat; te pedig menj, hirdesd az Isten országát!” (Lukács 9:59-60).
Ez aztán a meghívás! Jézus személyesen szólította ezt az embert, hogy kövesse őt, és e balga lélek vonakodott vele menni! Miért? Mert először el akarta temetni az apját – az apa még élt, hiszen ha épp akkor halt volna meg, akkor a illető már a temetést intézi, gyászol, s nem a Jézust körülvevő tömegben tolongott volna. Az apa még javában élt, de ez az ember meg akarta várni, amíg apja meghal, hogy megkapja az örökségét, s majd azután talán követte volna Jézust.
Halogatás és anyagiasság – lelkünk üdvének leggyakoribb akadályai! Ezért mondta Jézus, hogy a „holtak” temessék halottaikat. Akik csak az örökséggel, az anyagiakkal, a földi, múlandó dolgokkal foglalkoznak, azok lelkükben holtak.
S ezek az emberek nem is tudták, hogy ha Jézust hittel és bizalommal követték volna, akkor Jézus mellesleg gondoskodik jólétükről is! Jézus követői nem éheztek! Hányszor segített Urunk Péternek és halász társainak halat fogni? Volt úgy, hogy kiszakadt a háló, akkora volt a fogás! Máskor meg már a parton várta őket sült hallal és kenyérrel…
Micsoda mély igazság van Jézus ama mondásában, hogy „Keressétek mindenekelőtt az Isten Országát, s minden más megadatik néktek!” (Máté 6:33). Ha Istent tesszük életünkben az első helyre, ha Őhozzá próbálunk közeledni, ha az Ő tanácsait követjük – melyek a Bibliában lettek feljegyezve –, akkor minden más földi dolog megadatik nekünk. Ha hittel élünk, akkor Ő gondoskodik rólunk.
Lukács beszámol egy harmadik esetről is, amikor egy emberben már megszületett az elhatározás, hogy követi Jézust, azonban mégis meghátrált. Így szól a történet: „Egy ember ezt mondta Jézusnak: „Uram! Követlek, de engedd meg, hogy előbb búcsút vegyek házam népétől! Jézus azt felelte neki: Aki kezét az eke szarvára teszi és hátratekint, nem alkalmas az Isten országára.” (Lukács 9:61-62)
Jézus egyértelműen és sarkalatosan fogalmaz, mert az Istennel való élet ilyen: teljes elhatározást, teljes odafordulást, teljes szívet és teljes önátadást kíván.
Fél szívvel, ímmel-ámmal nem lehet Isten gyermekeként élni. Ha az ember végre eldönti, hogy Istent követi, tehát „a kezét az ekére teszi”, akkor már ne nézegessen sóvárogva vissza, ne ácsingózzon az e világ nyújtotta pillanatnyi, kétes örömök után, hanem menjen egyenesen tovább, teljes elszántsággal a megkezdett keskeny úton.
Isten, Teremtőnk többet érdemel, mint hébe-hóba egy röpke gondolatot, néha egy imát – mely csak arról szól, hogy mi a kívánságunk, s mit kérünk Tőle –, vagy vasárnaponként azt az egy órát a templomban, avagy annak a szögnek a beütését a falba, melyre egy keresztet akasztunk – lelkünk megnyugtatása érdekében, s főleg azért, hogy a szomszédok lássák, hogy mi milyen jó, jámbor emberek vagyunk!… Ez nem lesz elég az Ítélet napján…
Az emberek többsége ma is úgy viselkedik, ahogy a Jézust megkörnyékezők viselkedtek: ugyan vonzza őket Jézus szikrázó tisztasága és őszintesége, megható jósága, szeretete, tanításának emelkedettsége, mégis halasztják a mellette való teljes kiállást.
Még ezt elintézem, aztán megtérek, még ezt a dolgot lerendezem az életemben, aztán Istenhez fordulok – gondolják. De vigyázat az elnapolással! A szomszédban már bombák potyognak… Ki tudja, mit hoz a holnap… Meddig várunk még a döntéshozatallal?! Meddig halogatjuk még életünk legfontosabb lépését s feladatát? Dönteni csak addig tudunk, amíg élünk. Jézus felhívása: „Kövess engem!” mindenkihez szól. Aki követni akarja Jézust, kövesse még ma!
(Cúth Katalin/Felvidék.ma)
