Aki a cél előtt győzelmi mámorban kienged, azt az utolsó centimétereken még megelőzhetik. Van erre példa a történelemben is. Az I. világháborúba az USA csak nagy nógatásra keveredett, előbb el kellett döntenie, melyik oldalon terem számára több előny. Utána az USA világhatalom lett, s elégedetten visszavonult, neutrális pacifista lett. A II. világháborúban is ezt játszotta el, míg Roosevelt elnöknek sikerült Amerikát bemanőverezni (Hitler hathatós segítségével) a hadviselésbe. Mert az USA (csakúgy, mint az oroszok) a béke harcosa, dehogy gondol saját előnyére, csak másokat segít.
Valami hasonló történik most is. Van egy speciális hadművelet, s Amerika újfent az igazság és a béke élharcosa lett, miközben Európa már azt sem tudja, hogyan hívják.
A rómaiak tudtak valamit, amikor azt mondták: Si vis pacem, para bellum – ha békét akarsz, készülj a háborúra. Európa ezt nem tudja. Általános hadkötelezettség sincs, az csak a csúnyáknál van, a háborúpártiaknál, akik ha támadnak, megfelelő jelzőkkel illethetők.
A II. világháború szörnyűsége elsősorban a németek politikájára hatott azáltal, hogy (érthetően) háború- és fegyverellenesek lettek, ám amilyen alaposak mindenben, úgy tették ezt, mintha a béke immár automatikusan örök maradna.
Ehhez járult még az EU, amely békeidőkre szabott gazdasági együttműködésnek indult, s ezen a címen gazdasági szempontok alapján egységesíteni igyekszik minden európai államot és nemzetet, függetlenül attól, uniformizálásra alkalmas-e, s akarják-e egyáltalán. Európa varázsa ugyanis épp a sokszínűségében rejlik. De ha gazdasági előnyről van szó, akkor ez nem fontos.
Az „egyenlőség” nevében nyíltan kettős mércét használva a gazdagabb országok saját érdekeit erőltetik másokra, s negálnak minden különbözőséget: számukra a gazdasági és politikai előny mindennél fontosabb, s ezt egyenjogú globalizációnak nevezik. És álságosan meglepődnek, ha akad ország, amely saját nemzeti kérdéseit fontosabbnak tartja.
A „nemzeti globalizálódás” egyébként nem az EU neoliberalizmusának a találmánya, vagy fedőneve. A Szovjetunióban is volt olyan, hogy üzbég, litván, stb., netán orosz nemzet nincs is, mivel egységes szovjet(orosz) nemzetté kívánták összegyúrni, amely közös erővel építi a földi paradicsomot. Miután szétesett a Szovjetunió, ez a globális „eszme” az EU-ba költözött: építeni kezdtük az egységes Európát, lehetőleg angolul. Csakhogy kiderült, még nem sikerült teljesen kiirtani a fasizmust, ami újabban nemzeti büszkeségben ölt testet. Ezért lettek a magyarok is neofasiszta-félék, ami nyílt támadásnak (irredentizmusnak) minősül a szent globalizáció ellen. Bár ez még a kisebbik baj, mert következett a nagyorosz egyesítési törekvés, ami ugyan nem egyeztethető a globalizációval, viszont szorosan összefügg a Szovjetuniót sirató nosztalgiával.
Akár szovjet bosszúnak is tekinthető az orosz nemzetállam létrehozásának az igyekezete: ahol akár csak egy orosz él, az orosz földnek tekinthető. Függetlenül attól, a cári vagy a szovjet nagyorosz „lakosságcsere” következtében, valamint hogyan és mikor alakult ez így.
Az ukránok tudják erről a magukét, elég föllapozni Ukrajna történelmét. Ez nem azt jelenti, hogy az ukránok mindig tisztességesek voltak (lásd például Bandera fegyvereseit), ugyanakkor ez nem jogosít fel arra, hogy Oroszország hadüzenet nélkül rommá lője a szomszédos szuverén államot.
Európának pedig erre nincs normális válasza (igaz, önmagához mért valós lehetősége sem, hogy ezt megakadályozza).
Mert Európa békés álomba szenderült. Úgy vélte, gazdaságilag minden elérhető, s elég, ha a nagyhatalmak birtokolják az atombombát, ami pedig nincs, de kell, azt megvásárolják. Ám kiderült, a gazdasági erő gyenge érv. Mert Európa energiafüggő lett. Az pedig rosszabb, mintha drogfüggő lenne. A drogról, bár nehezen, de le lehet szokni, energiaforrás nélkül viszont megáll az élet.
Európa elhitte, hogy az oroszok immár nem kívánnak terjeszkedni, hogy kizárólag békés és megbízható üzletemberek. A szén kifogyóban, s az olaj és gáz sem lesz örökké, ám Európa nem nézett megfelelő alternatív energiaforrás után, mert álmában úgy látta, a szél, a nap, bár időjárásfüggő, mégis megbízható állandó forrás. Azt is elhitte, hogy ha szüksége lesz rá, Amerika majd megsegíti, s eszébe sem jutott, hogy holmi proxy háború áldozata lehet.
Pedig az lett. Mondanak erről mindenfélét, egymást is okolják, de ami fontos: a valós érdeket (a gazdasági, katonai, politikai fölényt) a békeharc nevében titkolják. Szankciókkal is próbálkoznak abban a hiszemben, hogy az hatékonyan visszafog minden agressziót, holott látni: nem működik az. Olajembargóval próbálják büntetni az oroszokat, ám azzal Európa önmagának több kárt okoz. Nehezen érthető, az oroszok miért nem zárták el maguk a gáz- és kőolajcsapokat. Fölmerült ugyan ilyen, ám azt az EU bölcs nagyasszonya zsarolásnak bélyegezte. Azt ugyanis csak az EU-nak szabad, de akkor az nem zsarolás, hanem békeharc. Ennek ellenére annyira villanyáram-függőek lettünk, hogy anélkül az égvilágon semmi sem működik, még az okostelefon sem. Ígérgetnek ugyan az óceán túloldaláról drága pótenergiát, csakhogy míg az technológiailag is működésképes lenne, Európa, ha nem is megy mindjárt csődbe, teljesen lerongyolódik. Ez lenne a cél? Az USA-ban és Kínában bizonyára örülnének ennek, de mi itt, Európában aligha. Az I. világháború is úgy végződött, hogy szinte a véletlenen múlt, melyik fél omlik össze előbb. Amerikának tulajdonképpen szerencséje volt, hogy a „nyertes” oldalon állt. De most vajon melyik oldalon áll? Ebben a proxy háborúban nem Európa lesz a nyertes, hanem azok, akik ebben a háborúban nem vesznek részt és nem az orosz energiaforrásoktól függenek. Mindennek a teteje pedig az, hogy egyre gyakrabban emlegetik az atomfegyvert, egyelőre „természetesen” úgy, hogy dehogy fogják használni. De ha veszélyben az orosz haza, minden eszközzel védekezni kell. Ukrajna megtámadását is megelőző csapásnak minősítette Putyin elvtárs.
De Európa csak alszik. Ki tudja, fölébred-e.
(Aich Péter/Felvidék.ma)
