A napokban volt 20 éve, hogy huszonnégy évesen elhunyt Kantár Csaba, az ifjú költő, előadó, szervező, a Felvidék egyik legnagyobb magyar reménysége.
Szellemi társa, társszervezője, barátja, Bartalos Krisztina közösségi oldalán így emlékezik rá, így idézi emlékét: „Kantár Csaba, 1978. november 2. – 2003. január 15. Nem ért váratlanul a hír, Csaba, mert tudtam, és el kellett fogadnom a megváltoztathatatlant, hogy megkezdődött a visszaszámlálás. Néhány napja még mosolyogva és szenvedélyesen vitattam meg veled nyomdába kerülő második köteted kéziratát, s miközben megvékonyodott orrcsontod fölött világító szemedből áradt a hit, a bizalom, a melegség, én csak nehezen tudtam palástolni a számonkérhetetlen igazságtalanság miatt érzett dühömet, hogy elveszítünk egy jó barátot, írót, közösségi embert. Hetykén, panasz nélkül, magabiztosan küzdtél az Arctalannal; én még kipréseltem belőled az utolsó oldalakat, amelyek nemcsak köteted, hanem életműved utolsó akkordjai is.
Pedig már következő művedet tervezted, talán meg is írod egyszer, hiszen hittél a reinkarnációban.
Fejre állított világunkban különcségnek tetszett petőfis tartásod, szorgalmad, szavahihetőséged, pontosságod, s közösségi ügyeink, magyarságunk határozott, karizmatikus vállalása.
Gyerekfejjel tűntél fel irodalmi életünkben, s huszonegy évesen már nemcsak köteted került nyomdába – az MKP kongresszusán te voltál a legfiatalabb küldött. Akkoriban írtad meg Testámentumodat, amelyet Pollágh Péternek, nemzedéktársadnak ajánlottál: „kóválygok a szükségben./ kriptái közt az emlőnek/meghasonlott Vörösföld rojtjain. (…) színpadnyi hantolók/táncolnak bolondsapkám/csörgőire/kosaram nincs/veszem felkérésüket/és éberen révülök/ hogy tiszta kezükkel/piramist emelhessenek/ hitvány hitemnek.
(Fotó: archív)
Polgári társulást, népfőiskolát, tábort szerveztél, szervezkedtél, hogy felrázd fásult nemzedékedet.
ĺrtál, felolvastál, szerkesztettél, filmet forgattál, és performanszaiddal új szellemiséget próbáltál meghonosítani az alternatív művészetekben.
A Sötét Tükör Stúdió, a Levédia Kör alapító tagja és elnöke, a Jedlik Ányos Társaság szervezőtitkára, a Verbum Pro Futuro Polgári Társulás alelnöke, a Szőrös Kő szerkesztője, a Csemadok tagja, a Transart Communication fesztiválok performere, a tatabányai Egyedül versműhely tagja, a Magyarok Világszövetségének tagja, az MKP helyi szervezetének vezetőségi tagja, a Szlovákiai Magyar ĺrók Társaságának tagja voltál. Egyszerű felsorolás, amely nem igényel kommentárt. Egyetemi tanulmányaid mellett kötetre való verset és egy prózakötetet írtál, és tucatnyi lapban, antológiában publikáltál.
Hiányozni fog a tevékeny, egyenes tartású, halk szavú, de határozott ember, de Kantár Csaba végérvényesen elfoglalja helyét irodalmunkban. Huszonnégy évet éltél, mégsem érzem befejezetlennek életművedet. Lehet, hogy elfogult vagyok, mert nemcsak kiadód, hanem „egy előbbi nemzedék”-ből való barátod is maradok. Itt hagyod megtöretett testedet, és ezután mankók nélkül ülsz közénk irodalmi köreinkben.
„virággal borítjuk a föld sebhelyét
s aztán megyünk sötétbe vesző útjainkon
élni mi nekünk megadatott
míg zarándokhelyeden
kis szirmokra lopja az ég csücskét
s szemed színét az Isten”
Kantár Csabát én is ismertem személyesen. A Csemadok helyi rendezvényen találkoztunk többször is, ifjúsági programokon váltottunk pár szót minden alkalommal.
Ez az ifjú titán nemcsak engem, de mást is lenyűgözött, végtelen intelligenciájával, kulturált és minden korosztályt tisztelő viselkedésével, s ami nem mindennapi volt akkor sem, hogy az alig 20 éves ifjú magyarságtudata, történelmi ismeretei menyire helyénvalóak voltak, szívében és eszében.
Az általa létrehozott Sötét Doboz Stúdió, a Levédia Kör működését mind erre az ismeretekre, tudásra alapozta. Ezt erősítik meg egykori barátja sorai is.
Emlékét amíg élt, édesanyja (Kantár Éva tanítónő, örök Csemadok-tag) és kortársai évente ifjú írók, költők találkozójának szervezésével éltették. Mert példakép volt ő kortársainak, s reméljük, marad továbbra is.
(Fotó: archív)
Egykori költőtársa, a kamocsai Vörös Péter (sajnos már ő sincs az élők sorában) így írt róla „Akár a sas repülés közben, olyan szilaj és szigorú a tartása, akár az őzgida, olyan szelíd a tekintete és a szíve. Versei általában hadat üzentek az elkényelmesedett, semmiről sem szóló, rétestésztaként nyúló és tekeredő agyaknak, lámpásként bukkant fel az Art-műhely hasábjain.”
2001. júniusában írt verse is jellemét tükrözi:
Miért magyar?
Spirituális ars poetica
a szellemi épülésben
testemre öltöttem a magyart
hogy legyen iskolám
és vezeklésben teljes utam
az igaz hazába
S hogy halála után hogyan értékelte ezen ifjú már igen érett gondolkozású szárnybontogatását az akkor is és most is az egyetlen magyarnak hitt hazai napilap, az Új Szó? Álljon itt egy 2007-ben megjelent online jegyzet részlete az ÖNTÖRVÉNY (alkotás) c. prózai szövegéhez: „A napló- és vallomásszerű szöveg erősen átitatódott a MIÉP fénykorából származó ideológiai közhelyekkel, önsajnáltató, beteges magyarkodással, sőt helyenként alig burkoltan vagy egészen alattomosan antiszemita. A „faji öntudat” rossz emlékű terminusa a mű egyik kulcsszava, s Kantár a magyarság felszentelt váteszeként, igazmondó táltosként tündököl, majd a székely himnusz kapcsán egyenesen profetikus hangsúlyokat szán szövegének: „A Csaba királyfinál én is ott száguldok a csillagösvényen, és fülemben visszhangzik az ima hívó könyörgése, talán úgy, mint a prófétákban.”
S a cikk végén a befejezés: Kantár Csaba életművét sürgősen bízzuk a gyors, jótékony feledésre, mondanám, ha nem tudnám, hogy az idő így is, úgy is teszi a dolgát. A cikk szerzője nem található! Megjelent 2007-ben, az Új Szó oldalán a Kinek kell egy antiszemita c. cikkben. (Ma is olvasható teljes terjedelemben).
Kantár Csaba követői szülőfalujában, Szímőn 2019-ig évente januárban találkoztak, ahol édesanyja vezetésével egy róla elnevezett díjat is létrehoztak, és évente megrendezték Kantár Csaba emlékére az Ifjú Tehetségek Találkozóját a szímői Jedlik Házban, ami azt bizonyítja, hogy a fiatalok között valóban akadnak emlékét tisztelő, alkotni vágyó és akaró diákok.
Köszönet mindazoknak, akik nem hagyják feledésbe merülni a mindössze 24 évet élt ifjú tehetség szellemi hagyatékát!
(Dániel Erzsébet)
