Ez nem egyszerű turisztikai fogalom, ez magáról a tájékozódásról szól. Az ókorban is szükség volt olyanra, ami szerint meg tudták állapítani, merre kell/lehet menni, a csillagok voltak akkoriban az iránytű.
Azóta a mai iránytűt is föltalálták, és más jelentőséggel is fölruháztuk. Politikai indíttatásból. Nem volt tehát véletlen, hogy amikor 1908-ban elindult egy új irodalmi lap, azt a nevet adták neki, hogy Nyugat. Ez egyértelmű, nyílt utalás volt, hogy milyen trendeket kívánnak követni, s hogy azt magyar orientációval tarkítva világirodalmi szinten kívánják megvalósítani. Mert akkor Franciaországban látták a haladás új, megfelelő irányát.
Azóta is nyugatra tekintünk áhítattal. Volt ugyan egy „közjáték”, nagyjából csekély fél évszázadig tartott, amikor mifelénk keleti szelek domináltak kötelezően szocialista realizmus álnéven – már ami a művészetet illeti. Eléggé gúzsba kötő irányvonal volt az, mivel a politikát tették meg irányadónak, amikor tehát nem a politika segítette a művészetet, hanem a művészettől várták el, hogy kiszolgálja a politikát.
Persze tudjuk, ha a politika beleszól a művészetbe, ritkán van annak pozitív eredménye. Jeles művek akkor is úgy születtek, ha a politikai elvárásokat sikerült valahogy kicselezni.
Csakhogy az ilyen tendencia nem szűnt meg, a politika továbbra is azt irányítaná a legszívesebben, amihez, mivel nem ért hozzá, nem szabadna hozzászólnia. A közvetett hatások persze nem kizártak, végül művészileg megformálni – személyi prizmán keresztül – csak azt lehet, ami van.
Ha manapság azt mondjuk, hogy „tőlünk nyugatra”, az már nem azt a francia olvasztótégelyt jelenti, mint a Nyugat idején, hanem a brüsszeli elvárásokat, amelyek sajátos módon egyre jobban hasonlítanak a néhai kommunista utasításokra, elvárásokra.
Éspedig nem művészeti szinten, hanem szinte kizárólag politikai eszközként. Ez nem mindegy, hiszen például a tévé sokoldalú tevékenysége és hatása a művészetet sem kerüli el, mindig része marad, s így a politikának is közvetett hatása van a szemléletre, s a művészetre egyaránt.
A napi politika ez által a világtájak fogalmára is hatással van. Ha azt mondjuk, hogy tőlünk délre, akkor az egyértelműen a magyarországi helyzetre utal. A politika nyilván ott is beavatkozott a maga módján a művészetekbe, hiszen egy anyagi támogatás is annak minősülhet.
De évekig legalább világos volt, merre húzódik a határ. Ez újabban elmozdulni látszik, sőt bizonyos felelős posztok elfoglalása már nyílt beavatkozás következménye. S ez nagyon nem jó. Mert nem mindegy, ki áll mondjuk egy színház élén.
Ezzel kapcsolatban jóhiszeműen akár gyermekbetegségről is lehetne beszélni, csakhogy az már többnyire nem az, hanem egyszerűen dilettáns beavatkozás, amit joggal hasonlítanak diktatúrához.
A kérdés ilyenkor az, merre tovább. Délre? Vagy kelet felé, ahol háború határozza meg a létet, vagy még tovább keletre, ahol egypártrendszer működik, de bölcs barátságosan viszonyulni hozzájuk, netán újból nyugat felé, amely már nem az, amit Ady ismert, hanem amely mindenre a demokrácia álcájában kötelezően hatni képes – de nem azért, hogy példakép legyen, mint anno, hanem mert a hatalmat és a nyereséget hajszolja.
Nos, merre tovább? A világtáj melyik irányába? Milyen lehetőségei vannak egy (gazdaságilag is) kis országnak arra, hogy ne a nagyok függőségében legyen, ne a nagyokat, a habzsolókat szolgálja ki, hanem tényleg saját független érdekeit? Egy országnak, amely képes pontosan kijelölni, milyen kompromisszumokat szabad elfogadnia, hogy ne váljon kiszolgáltatottá.
Talán az is megfontolandó volna, hogy nem bármi világtáj felé kéne orientálódni e zavaros világban, hanem elhinni (és megvalósítani!), hogy számunkra mi vagyunk a világ közepe, számunkra ez a legfontosabb ország, az otthonunk, hogy számunkra a mi hagyományaink és emlékezetünk fontosak, mert az a mienk, s bárki rongálja, a mi dolgunk megvédeni, mert mindez szent, ettől letérni nem is annyira hazaárulás, hanem sokkal súlyosabb ennél: nemzetárulás.
Rombolni persze könnyű, de akkor tudni kell azt is, mit építünk a rom helyére. Ám aki annyira el van elfoglalva a rombolással, hogy eszébe sem jut az építés, az nagyon eltévedt, s jobban tenné, ha szakemberhez fordulna.
Aich Péter/Felvidék.ma
