A költő e csodálatos verse mennyire aktuális mai életünkben – biztosan más értelemben, mint amikor írta. (Vagy mégsem?) Mindennapi életünkből fogynak a teljes mondatok, a szavak, az egymásra figyelés, a személyes információcsere.
Mióta megmérgezte életünket a technika 101 csodája: a TV, az internet adta sokféle néznivaló, közte a legveszedelmesebb, a Facebook, vagy talán még ennél is rosszabb, az okostelefon, amelyet zsebünkben hordva nélkülözhetetlen kellékké tettünk.
Igen, mert nélküle jön a pánik, az elveszettség érzése: elvész a gyerek, az ember… S mekkora előnye van: nem is kell már beszélni bele, csak hallgatni vagy pötyögni, üzenni, tetszikelni.
Mióta megkaptuk a technika e csodáját, nem kell látogatóba menni a szülőkhöz, testvérhez, baráthoz, még a kedveshez sem kell annyiszor személyesen menni… Egy ünnepi alkalomkor, születésnapon, esküvőn, évfordulón elég egy szívecske, szerencsemalac s megannyi kis figura: csak röppentjük, s már meg is nyugodtunk, hogy köszöntöttük a családtagot, a barátot, szeretőt, unokát, akár még az egy házban élőket is. (Azt meg azért ki kell tenni, hogy tudják, és mások is köszöntsék.) Örömünnepen a gratuláció legkényelmesebb módszere egy SMS, a netről leszedett, elküldött millióegy vers, üdvözlet, ima.
Az oktatásban is megváltozott az „élet”. Tesztelésekkel vizsgáztatják a gyereket, nem szóban. (Az is van, de kevesebb alkalommal, és „elavult módszer”.) Nem tudom, mennyire használatos még a szóbeli felelés.
Közösségekben: nincsenek fórumok, vitaestek, író-olvasó találkozók, egy könyvbemutatónál kivetítik a tartalmat. Ami még a régi, „maradi” módszer: a színházi előadás, az előadóművészet bármely formája.
Vagyis összefoglalva: alapvető életvitelünkben megváltozott nemcsak a beszédkultúra, de a személyes párbeszéd, a kommunikáció kultúrája is. Nem divat a párbeszéd, vagy elhalt, vagy szókincsszegények lettünk. Az értelmes magyar szavak csonkítása egyébként is már rég forgalomba került . Ma már a gyerek csak az „oké?” kérdésre okéval válaszol, mert úgy kérdez a szülő. Nincsenek klubok, ahol vitatémák, beszélgetések lennének. A szerelmes pár vajon beszélget-e egymással, vagy netán telefonoznak közben?
Vége-hossza nincs az aggodalomnak. A „szavak, csodálatos szavak” nem békítenek, inkább lázítanak, mert lassan nincs már szemtől szemben, egymás szemébe nézve, netán mosolyogva történő beszélgetés. Családon, közösségen belül… ami csak lehet, kütyükön keresztül történik. S hol van ebben a lélek, az érzelemből fakadó átadás? Ott van, csak lelketlenül vagy nagyon durván.
Jutott mindez eszembe a körülöttem lévő világot élve, észlelve. Egyszóval nincs élő kommunikáció, párbeszéd egymás között, emberek között. Elfogy az élő szó, mely lehet simogató. Eldöntenek egy életet. Följárnak, mint kísértetek.
Jutott eszembe mindez akkor is, amikor a minap olvastam az esztergomi polgármester sorait a személyes oldalán, amelyben egy állandóan elégedetlen, bíráló, Facebookon szóban bántalmazó lakosnak üzent. Egy nyilvános, személyes találkozóra hívta őt a városházára, ahová meghívta a lakosokat is. Ígéri, hogy mindent meghallgat, megbeszélnek, megvitatnak (mert van egészséges vitakultúra – csak tőlünk függ), s rögzítik a beszélgetést. Zseniális ötlet, példaértékű, akár követendő. S hogy van-e egy ilyen beszélgetésnek értelme? Hadd hozzam fel egy másik polgármester példáját.
A veresegyházi Pásztor Béla, kedvenc polgármesterünk mesélte, hogy az ellenzéki pártok az egyik választás idején nagyon támadták, fenyegették őt. Mire ő rászánt egy szombatot, és meghívta a másik tábort egy nyilvános beszélgetésre. Az abszolút támadással érkező ellenzék megérkezett a szintén nyitott „szócsata” helyszínére, lelki botokkal felvértezve. Reggel 9.00-től a délutáni órákig folyt a vita, majd a megbeszélés, szemtől szemben, mire délután négykor teljes egyetértésben indultak haza. Pásztor Béla 55 évig volt előbb a falu, majd az általa várossá fejlesztett település polgármestere. Talán választási ellenfele sem volt soha. Igaz, ő anno a kultúrából indult a szocialista rendszer titkári székébe, vagyis volt vitakultúrája – s óriási szíve, szerette az embereket és a faluból várossá fejlődő lakóhelyét. (Egyébként felvidéki, ipolybalogi születésű.)
S hogy miért szükséges a beszéd, a másikra figyelés? Mert mindez egy belső érzelmi és értelmi rezgésszintet érint, amely fölemelhet és lesüllyeszthet. Juhász Gyula ezt így írja le versében, melyben minden benne van.
∗∗∗
Szavak, csodálatos szavak,
Békítenek, lázítanak.
Eldöntenek egy életet.
Följárnak, mint kísértetek.
Szárnyalnak, mint a gondolat.
Görnyedve hordnak gondokat.
Világokat jelentenek.
Meghaltál, ha már nincsenek.
Dalolnak és dadognak ők.
Gügyögnek, mint a szeretők.
Ölnek és feltámasztanak.
Szavak, csodálatos szavak.
Juhász Gyula: Szavak
DE/Felvidék.ma
