A fenti címmel írt történelmi „dokregényt” Gubcsi Lajos a 13 ördögi évről. A kezdő évet máglya világítja meg, melyet 1514-ben gyújtották meg és 1526-ban a mohácsi katasztrófával lobbant el. Éppen ötszáz éve. A kezdő évszám meg pont 400 évvel előzte meg az első világháború kirobbanását. 2020-ban jelent meg az első kiadás, hogy kimondatlanul is utaljon a trianoni békeparancsra. Erre figyelmeztet a szerző. Évfordulók forgatagában kapcsolódik össze két nemzeti tragédiánk.
Gubcsi regényét ingyenesen juttatta el a Kárpát-medence magyarok által lakott területeire. Így Kassára is jutott belőle.
Sok munka született, mely elemezte az eseményeket és kereste az okokat, rávilágított a következményekre, melyek Trianonig vezettek. Így látja ez a sok területen igen aktív szerző is.
A mohácsi csatavesztés véget vetett a Magyar Királyságnak, annak középkori hatalma szertefoszlott.
A kötet kitér az akkori európai hatalmi viszonyokra, de az érdektelenségre is a magyarországi helyzet iránt. A hazai betegségig fertőző kapzsiságról, önzésről, szerzési vágyról, mely tehetetlenné tette Magyarországot, mindenki mást le akart tarolni. Gondolom, ismerős és aktuális a kép!
A kötet első kiadása 2020-ban jelent meg. Tehát Gubcsi nem tudhatott az évekkel később ránk törő és nyilván mesterségesen, alpári szavak mankóján gerjesztett gyűlöletcunamira. Az ember természete nem változik és bizonyos helyzetek ismétlődnek. „Nincs új a nap alatt.” –támasztja alá a Prédikátor.
„…saját érdekében mindenki le akart tarolni mindenki mást. Csak a legutolsó pillanatban, a csata előtti hetekben ébredtek rá a nemzet erői, hogy vége – egyetlen utolsó, elkeseredett választásuk maradt.” (7. o.) Hiába volt a példátlan hősiesség. Munkájában az abaúji születésű Tomori Pál ferencrendi szerzetes, érsek és hadvezér életének utolsó 13 évét kíséri nyomon.
A Dózsa-féle parasztlázadással kezdődik a munka, vagyis a visszaszámlálás. A levitézlett szocialista korszak nagyra becsülte a Dózsa vezette felkelést, de az a legrosszabbkor tört ki, mert „a megtorlás Mohácsba kergette a nemzetet.” (11. o.) 1514 megcsonkította, kettészakította a nemzetet, majd azután a külső erők három részre szabdalták az országot, felkínálva azt a trianoni hiénáknak.
A „600 éves független Magyarország”, mint európai hatalom, megszűnt létezni. Csak 13 év belső marakodás és dilettantizmus kellett hozzá, hogy évszázadok törekvése váljék semmivé! Rombolni mindig könnyebb.
Lapozzunk hát bele ebbe az 347 oldalas kötetbe és álljunk meg néhány mozzanatnál, a csomópontoknál. A „0. évben”, 1514 januárjában mindenki félt valamitől. Elsősorban a bizonytalanságtól. Mátyás után jött Dobzse László, akinek történészi megítélése ma már kevésbé szigorú, mint a szerző ítélete. Mátyás sokat harcolt, Ulászló alatt béke honolt. „Dobzse, dobzse. Vanni rendben ez ország?
– Minden rendben, jó királyom, mint mindig.” (17. o.) Pedig a rendező elv a félelem volt. A király a béke angyalát hirdette, pedig a háború angyala feltartózhatatlanul a véres kardot hordozta.
Az ország persze távolról sem volt rendben, a királynak nincs semmije, a kincstár üres, így zsoldosokat fogadni képtelenség, a bandériumok nem küldhetők harcba. Az ország védekezésre képtelen, holott támadni kellene, hogy az ellent minél távolabb tartsák.
Közben a dinasztiák szövögetik hálóikat, hogy a magyar trónt megkaparintsák. Gyomorforgató elképzelések valósulnak meg, hiába, a cél szentesíti az eszközt. A magyar nemesség felháborodása nem ér Bécsig.
Az Habsburgok pénzszűkében vannak, a Fugger-ház készségesen segít. Ezzel belépőjegyet vásárolnak Magyarország és Csehország udvarába. De összeházasodnak a felvidéki Thurzókkal. Thurzó János fia György Fugger Jakab unokahúgát, Annát veszi el, Jakab unokaöccse Thurzó János lányát, Katalint vezeti oltárhoz. (A szerző kassai polgármesternek mondja Jánost, ami tévedés. A Thurzók soha nem álltak Kassa élén és polgármesterei a városnak csak a 19. sz. második felében lettek!)
A kötet címlapja
Így az aranybányászat szívébe jutottak be. Selmecbánya, Körmöcbánya, Besztercebánya nekik termel. Ezeket a városokat akkor alsó-magyarországi bányavárosoknak hívták. A király meg lekötelezetjük lett. A török viszont terjeszkedni fog. Bakócz Tamás nem lett pápa, hanem X. Leó néven a Fuggerek támogatottja. Bakócz meg haza jöhet keresztes háborút hirdetni a pogány török ellen. A két János, Hunyadi és Kapisztrán tette lelkesítőleg hatott. De Szelim szultánnal ötéves békét kötöttek. Hogy szeghetik meg azt? Ráadásul nem volt vezér és nem volt sereg sem. Néhány napi mérlegelés után az uralkodó Dálnoki Dózsa Györgyöt nevezi ki.
Mi ezt tudjuk jól. A lapokon felizzik a vita Dózsa és a bíboros-érsek között, akiből majdnem pápa lett. A kor erkölcseiről rántjuk le a leplet, ha eláruljuk, Bakócz szifiliszben szenvedett és orvosai közösülést ajánlottak gyógymódként. Hát hetven fölött már nehéz ilyen igényes kúrának megfelelni.
Zajlik a történelem, folyik medrében a sokszereplős regény. Bakócz hatalmas lendülettel vág öklével a levegőbe. A vonakodó Dózsát győzködi. „A kereszt alá vonuló bátor népet nem hagyjuk cserben. Rendelkezésedre fog állni számtalan gulyám, társzekerek sora szállítja utánatok a gabonát, legjobb kovácsaim gyártják kézi fegyvereiteket, a kaszákhoz kardot, dárdát, kopját kaptok.
– Hadvezér kell egy sereg élére, nem bátor katona. S a háborút nem kézzel vívják, az győz, akinek puskája, ágyúja van, nagyuram! Kapával földet művelnek, nem harctérre való a jobbágy.
– Ugye tudod, hogyan kezdte Hunyadi János? (….) Kereszteseket vezetsz harcba, nem zsoldosokat, Jézus katonáit, nem martalócokat.
– Nem félsz a felfegyverzett jobbágyoktól uram?” (28. o.) Súlyos kérdés, mert ismerjük a folytatást. A vita kettejök között folytatódik és a mellékszereplők búvópatakként szeszélyesen felbukkannak, majd eltűnnek. S közben sorjáznak, kergetik egymást a súlyos gondolatok, kérdések, vágyak.
Ezután elkalandozik a Felvidékre és közli – Jakob Fugger szájába téve a szavakat: „Lőcsén épül most Európa leghatalmasabb szárnyas oltára az ottani Szent Jakab plébániatemplomban…” (37. o.) Ilyet nem mondhatott (hacsak nem volt rosszul tájékoztatva), mert Besztercebányán állt akkor a világ legmagasabb oltára. Az a 18. sz.-ban leégett és azután lett a lőcsei a legnagyobb. Ezt Jakob nem természetesen tudhatta!
Közben a regény szereplői arról vitatkoznak, hogy felrobban-e Európa közepe. De más viták is zajlanak a könyv lapjain. Ezek már részben mai dilemmák.
A szerző idéz br. Eötvös József híres regényéből, a Magyarország 1514-benből.
Majd Mászáros Lőrinc papnak mondja Dózsa, miután amaz kifakad: „Miben és kiben bízol te? Fontos az, hogy ki a jobb és erősebb, a Jagelló-király vagy a tót Zápolya netán a magyar nádor? Az ő képletükben mi nem számítunk, csak eszköz vagyunk, egy furkósbot a másik fejére. Egy gyilok a másik ellen. (…) De mi lesz, ha elvérzünk a török elleni csatában, s nemcsak mi, hanem elvérzik Magyarország? (…)
– S ha a szabadság nevében egymást irtjuk mi, magyarok?” (44. o.)
Sorjáznak a kérdések és megállapítások, melyek egészen más helyzetre vonatkoztak akkor, mégis a mai olvasóhoz szólnak úgy, hogy hideg fut végig az ember hátán az áthallások miatt.
Azután elszabadulnak az indulatok, melyek a következő oldalakon is végigszáguldanak. Azt követően is, amint kiderül a keresztes hadakat feloszlatták. Mária országából „Magyar Pokol, 1514” lett, mert a fáklyát valaki belevágta a lőporos hordóba. A lázadó parasztok az urakra mentek és így szívességet tettek a töröknek. Közben apokaliptikus hírek terjednek. Az ember meg önkéntelenül arra gondol, hogy ma „Magyar Pokol, 2026”-ot mondhatunk.
Mátyás korábban folyton harcolt, Ulászló alatt béke van, a török megfigyelő szerint, a magyar főurak elnőiesedtek, mert rég nem vívtak harcot. A királynak nincs pénze, így ingyen ajándékoz várat, erdőt, bányát, birtokot. „Ő a legjobb király (…) Ilyen gyorsan nem gazdagodott a magyar Árpád óta…” (15. o.)
Hömpölyög a történet a mindenki által közismert tragikus végkifejlet felé. Közben számos szereplő vonul át a regény történelmi színpadán.
Nem szándékunk végig követni Gubcsi Lajos értelmezését a történtekről, csupán fel szerettük volna hívni a figyelmet egy gondolatébresztő munkára, mely egy 16. sz.-i tragikus korszakról szól, miközben a mai helyzetekre is útmutatással szolgálhat. Ez a munka nem fogja megváltoztatni történelmünk menetét, mert a történelmet formáló személyek nem fogják a kötetet elolvasni és dilemmáin elgondolkodni. De mindenki másnak ajánlom!
Balassa Zoltán/Felvidék.ma
