Nem is olyan régen, augusztus 21-én emlékeztünk meg Csehszlovákia második „fölszabadulásáról”. Az első akkor volt, amikor a szlovák nemzeti fölkelés rossz időzítése miatt a szovjet hadsereg kénytelen volt szinte órák alatt átírni a haditervet, hogy nem észak és dél felől zárja harapófogóba a náci sereget, hanem a fölkelést segítendő a Duklai-hágón keresztül jöjjön Csehszlovákia területére.
A nagy veszteségekkel járó hadművelet (ez az orosz hadvezetést sosem érdekelte, végül ágyútölteléknek ott volt a Svoboda generális hadteste) sikerrel járt, s elkezdődött Csehszlovákia helyreállítása, „fölszabadítása”. Azaz csak majdnem teljes „fölszabadítása”, mivel a Kárpátalját, Beneš „jóvoltából” Ukrajnához csatolták.
A jaltai, majd potsdami tárgyalások során az is kiderült, hol határozzák meg a befolyási szféra határait. Csehszlovákia annak következtében a Szovjetunió hatáskörébe került, ennek látható eredménye lett a februári puccs 1948-ban. Ezzel teljesedett be a „fölszabadulás”, pontosabban a szovjet érdekszférába tartozó gyepű kialakulása. Mert ebből állt az a „fölszabadulás”: az egyik diktatúrából a másikba.
Ezek után már kizárólag úgy táncoltunk, ahogy Moszkvában fütyültek. A
Csehszlovákiában élő emberek azonban történelmükből kifolyólag más muzsikát szoktak meg, ezért nem lehetett egy az egyben a szovjet mintát utánozni. Ennek megnyilvánulása volt az 1968-ban történő kísérlet, az úgynevezett prágai tavasz.
A kommunista, Brezsnyev agyában született érveléssel ellentétben ez egyáltalán nem kérdőjelezte meg a kommunista rendszert, „csak” a diktatúra enyhítéséről volt szó, de az mit sem számított. Így jött össze a második „fölszabadulás”.
1968. augusztus 21-én kora hajnalban a nővérem azzal riasztott föl, hogy itt vannak az oroszok. Nyilván már volt valami a lebegőben, mert azonnal megértettem, mi történt. Az első pillanatban olyan volt mindenki, mintha részeg lett volna, kábán, értetlenül szemléltük a fejleményeket.
Az élet látszólag nem állt meg, mégis minden béna volt, döbbenten, tehetetlenül néztünk magunk elé, pedig sejthető volt, hogy ilyesmi következik, csak nem akartuk elhinni.
Elképedve botorkált mindenki a városban a tankok között, vagy két napig dermedt csöndben. Nehéz elmondani, miféle nyomott hangulat volt az. Aztán pedig, úgyszólván átmenet nélkül kitört a humor. Az élni akarás, az életkedv megkérdőjelezhetetlen jele. A pozsonyi belvárosban (is) a nagy kirakatokat teleragasztották a házilag készített gúnyos élcekkel, fotókkal, a nép humorával, kíméletlenül kipellengérezték az oroszokat, a szovjeteket, a brezsnyeveket. Aki még nem tudta, ekkor láthatta, milyen a humor ereje, milyen erős ellenállás tud az lenni.
Később persze helyreráztak, „hála” a husáki konszolidációnak, s nyögtük tovább a szocializmus építésének a gyönyörűségeit, mert hiszen élni kell, megmaradni kell, s csak kevesen hitték, hogy lesz az még másképp is, hogy ezek a begyepesedett, mohával benőtt erőszakos viszonyok megváltoznak.
Pedig a történelem olyan, mint egy hullámvasút, hol föl, hol le. Aki ezt tudomásul veszi, azt is láthatja, hogy e hullámvölgyek egyre gyakoribbak. Sűrűn akad erre példa. Például Magyarországon, 2026 tavaszán. Az a nagy pálfordulás valódi földcsuszamlás volt, a kétharmadot egy másik kétharmad váltotta. A döbbeneten kívül az első, máig nem tisztázott kérdés az volt, hogyan lehetséges az ilyen, tehát hogy valójában mi történt. Az utólagos elemzések eltérő képet mutatnak. Csak egy látszik biztosnak: fölöttébb szokatlan dolog történt, s fölöttébb gyanús.
Amikor aztán kezdett tisztulni a kép, a lélegzetelállító döbbenet után egyszerre előkerült a humor. Mint akkor Csehszlovákiában, ahol az elvtársak „megmentették” a szocializmust, 1968. augusztus 21 után. De ezzel fölmerül az a kérdés, vajon – mint akkor Csehszlovákiában – lesz-e konszolidáció is. Lehetséges lesz-e egyáltalán.
Mert itt most nem csak az erőviszonyok főhősei eltérőek. Szokatlanul más lett a hangulat. A látványosan fölerősödött tendenciák következtében hamis prófétákat követő világban élünk, amely ideológiai szempontból s elvárásaiban teljes egészében (meglepően!) idealista: mindnyájan egy valószínűtlen álomvilágban élünk.
Ezzel szemben a valóság a merev materialista szemlélet következtében kizárólag a tőkéről, a hatalomról szól, különböző álnévvel, valótlan identitással.
Ez most egy más dimenzió. Ez most már nem az ismert diktatúra. Nem egyszerűen arról van szó, hogy vissza akarnák csinálni a folyamatokat, amikor visszatérnek a régi álboldogság tényezői. Ez most egy új fokozat. A probléma lényege az, amit Csehszlovákiában 1989 után, valamint Magyarországon is 1990 után elmulasztottak – azt, amit a második világháború után Németországban nem tökéletesen, nem következetesen, de megcsináltak: a defasizációt.
Mert mifelénk annyira bársonyos volt az a rendszerváltás, annyira belátó és emberséges, hogy elmulasztották a debolsevizációt. S a régi káderek átmentették a vagyonokat, a pozíciókat, az ideológiát pedig kissé átkozmetikázták, átnevezték, s álruhában tovább működnek, nyilvánosan, szégyentelenül itt járkálnak közöttünk, sőt még belőlünk, gondolkodásmódunkból sem tűntek el teljesen, s álindoklással, populista érveléssel ámítanak.
Előkerültek a francia forradalom szállóigéi is, ősszocialista fölfogásban, egyenlőséget bizonygatnak, ami nincs, mert nem vagyunk egyenlők, nem is lehetünk, hiszen szerencsére különbözőek vagyunk, szabadnak hazudnak, holott ezer megkötéssel bilincselnek, és persze testvérek sem vagyunk, mert a pénzsóvárság nem ismer testvért.
Magyarán:
olyan lett a világ, ahol csak a tőke a döntő. Ráadásul megjelent az elhatalmasodó mesterséges intelligencia, amely egyre egyértelműbben válik képessé arra, hogy elfoglalja az ember helyét.
A humánum pedig? Az emberség, az érzelmek, a művészetek, a szépség, az ideálok – mindez csak kirakattá látszik változni. A humor pedig fölöslegessé válik, elég lerázni, mint a port a kabátról, bár egyszerűbb észre sem venni. Egy olyan világban, ahol már nem a vízért és kenyérért kell megküzdeni, csupán a hitelkártyákért. És akkor mi lesz holnap? Milyen hangulatban ébredünk?
Vagy jön egy jobb, csöndes, bár egyúttal nagy valószínűséggel sorsdöntő forradalom, hogy ismét jogunk legyen szeretni.
Aich Péter/Felvidék.ma
