Mint oly sok felvidéki magyarnak, nekem is sok minden eszembe jut november 2-án. Ez nemcsak a halottak napja, amikor azokra emlékezünk, akik már örökre itt hagyták e földi létet, hanem az 1938-ban aláírt első bécsi döntés emléknapja is.
Esetemben a kettő találkozik is, hiszen halottak napján azokra emlékezem, akik sokat meséltek az általuk megélt eseményekről. Tehát azokra is, akiknek köszönhetően történelmi tudatom alakult. Az „itthoni” nagyszüleim sokszor meséltek a bécsi döntés utáni eufóriáról. Főleg nagymamám elbeszéléseire emlékezem, hiszen ő nyolc éve hagyott itt minket, míg nagyapám sajnos már évtizedekkel ezelőtt, 1987-ben elhunyt. Ugyanakkor gyermekkoromból felsejlenek az ő elbeszélései is. Az egyik történet az 1939-es határkiigazításról szól, és azóta híressé is vált:
„Cseklísz’ nem adunk, mi is magyarok vagyunk”,
vagy a másik verziója szerint: „Cseklísz’ nem adunk, inkább meghalunk”. A történet 1939 márciusában játszódott, amikor a Magyarországhoz csatolt Cseklész lakói megtudták, hogy a határmódosítás következtében ismét Szlovákiához tartoznak majd. A cseklésziek tüntettek az igazságtalanság ellen, ők is Magyarországhoz akartak tartozni.
Amikor a temetőből hazasétáltam, rájuk gondoltam, azokra, akik már nincsenek itt, és az ő történeteikre. Óhatatlanul egy másik beszélgetés is eszembe jutott, amelyet egy szinte ismeretlen emberrel folytattam.
Egy kicsit korábbi történelmi eseményre, nemzeti tragédiánkra terelődött a szó, miután „figuránk” elmondta, hogy ő egy dunaszerdahelyi zsidó család leszármazottja. Vallását már nem gyakorolja, nemzetiségét viszont zsidónak mondta. Ő már Pozsonyban nőtt fel, de ért magyarul. Ez a történet is mutatja, mennyire fontos, hogy mi, magyarok jól ismerjük történetünket. Ez az ember ugyanis olyat ejtett ki a száján, amit szerintem nem gondolt végig. Úgy véli ugyanis, hogy a magyarok örültek Trianonnak. Aki ismer, nyilván tudja, hogy erre azonnal reagáltam, és ellenkeztem. Az illető előbb azt mondta, hogy a tárgyaláson részt vevő politikusok örültek. Megkérdeztem, melyik magyar politikus vett részt a tárgyaláson. Mert tudtommal egyik sem, és amikor a delegáció kiutazhatott, akkor is elszigetelték őket, senkivel nem beszélhettek. Apponyi Albert védőbeszéde pedig ismertté vált, már az interneten is elérhető, abból semmi öröm nem olvasható ki.
Akkor áttért arra, hogy a kisemberek örültek. Hát itt is ellent tudtam mondani, hiszen a nagyszüleim korosztálya a saját szüleik emlékein keresztül mesélt erről az időszakról. Senki sem örült, a mi régiónk lakói pedig különösen nem. Hiszen a tömött libáikat nemcsak a pozsonyi, hanem a budapesti piacokon is keresték a vevők, néhányuknak bécsi kapcsolataik is voltak, és a jól kitömött libákat ott is árusították. A határ meghúzásával tehát új piacokat kellett keresniük, mert a megélhetésük egyik napról a másikra veszélybe került. Ez a gazdasági vetülete a határ meghúzásának. De volt lelki vetülete is: elszakítottak minket a magyarságtól.
Imáikban sokszor arra kérték Istent, hogy szüntesse meg ezt az igazságtalanságot, és segítse a határon túlra szorult magyarokat. Ezért a bécsi döntést kitörő örömmel fogadták.
Arra a kérdésre, miből gondolom, hogy a magyarok lelkileg nem szakadtak el az anyaországtól, csak egy iskolai krónikára tudtam hivatkozni, amely az 1920-as évek második felében íródott. A tanítók arról írtak, hogy az anyaországi iskolákhoz hasonlóan nálunk is megünnepelték az édesanyákat május első vasárnapján. Lehet, hogy valakik szerint ez nem erős bizonyíték, de mégis: a tanító néni az anyaországi szokásra hivatkozva ünnepelteti a gyerekekkel az édesanyákat. Mi ez, ha nem a magyarsághoz való lelki kötődés?
Oravecz Ilonka visszaemlékezése az 1938-as magyar bevonulásra
Persze az illusztrációnak választott szentkép hátoldala is bizonyítja számomra, hogy az itteni magyarság bizony Magyarországhoz szeretett volna tartozni. A búcsúzó tanítónő, Zóna Ilona így írt nagymamámnak:
„Tanulj, dolgozz, imádkozz Nagymagyarországért! 1939. okt. 16. Szeretettel ölel búcsúzó tanítónőd.”
A kép ugyan sérült, de a szöveg jól kivehető.
A történet leírásával senkit sem akartam bántani, csak arra szerettem volna rámutatni, mennyire fontos múltunk ismerete, és mennyire fontos lenne, hogy az ilyen félrevezető információkat helyre tegyük. Én pedig köszönöm nagyszüleimnek és szüleimnek, hogy gyakran meséltek a múltról. Az általuk megélt emlékeket így megismerhettem, és a mindennapokban is táplálkozhatok belőlük.
Neszméri Tünde/Felvidék.ma
