Élettörténetek: Gömör egy másik arca címmel olyan emberek sorsát mutatjuk be, akik az éppen aktuális törvények áldozatai lettek. Lehet ezt véletlennek vagy balszerencsének nevezni, de mindez a lényegen nem változtat. Azok az emberek, akik kicsit is eltérnek az átlagtól, vagy egy-egy törvénycikkelybe nem illeszthetők be százszázalékosan, szinte biztos, hogy ebben a pénzalapú társadalomban annak peremére szorulnak, és teljesen kiszolgáltatottakká válnak.
A következő történetünk ez év februárjában kezdődött, illetve akkorra ért olyan stádiumba egy felső-gömöri élettársi viszonyban élő pár léte, hogy végül is megkeresték Katona Ilonát, a Katolikus Egyházmegyei Szeretetszolgálat rozsnyói szociális tanácsadóját.
Két szerény gömöri emberről van szó, akik 2016-ra immár tíz éve éltek partnerkapcsolatban. A férfi márciusban töltötte be a hatvanadik életévét, a nő ötvennyolc éves. Mindketten egyszerű emberek voltak, alapiskolai végzettséggel. 2012-ben mindketten munkanélküliek lettek. Ekkor találtak egy hajlékot, egy kunyhót, ahol havi harminc euró bérletért élték életüket. A házikóban sem víz, sem villany nincs, nem is volt soha. A pár törvényt tisztelve élte életét, azonban nem ismerték jogaikat, így nem is éltek azokkal. Beérték azzal, amijük volt, és nem panaszkodtak.
És itt értünk történetünk fordulópontjához. Az eddig elmondottak akár egy modernkori mesének is megfelelnének, azonban ekkor a férfi megbetegedett, és hosszú időt töltött kórházban. Az egészségügyi ellátásról szóló törvények értelmében kimerítette azt az időt, ameddig kórházban lehetett. Több hónapos kezelés után tudatták vele, hogy mivel nincs betegbiztosítása, tartozása lévén nem jogosult kórházi ellátásra, kezelésre. Azt elfelejtették vele közölni a kórházban, hogy azért az alapellátásra mégiscsak jogosult lenne, akár fizette az egészségügyi biztosítást, akár nem.
Mivel a betegsége idején nem tudott jelentkezni a munkahivatalban, automatikusan törölték a munkanélküliek, és az anyagi szükséghelyzetben levők közül is. Emiatt az állam nem fizette tovább helyette az egészségbiztosítását, az adóssága napról napra nőtt az intézménnyel szemben. Az egészsége pedig olyannyira megromlott, hogy már járni sem tudott. Csak feküdt az ágyában, ahol élettársa igyekezett gondját viselni. Annak ellenére, hogy állapota egyre rosszabbodott, nem mert orvosi segítséget kérni, mondván: „Ki fizeti ki a kezelést?”
„Igen, vannak még emberek, akik szegények, de nem szeretnének senkinek a terhére lenni. Miután az élettársa felkeresett és elmondta, hogy havi 31 euróból biztosítja be a mindennapi megélhetést kettőjük részére, legelőször élelmiszer-segélycsomagot adtunk nekik. Ezt követően megkezdtük a korkedvezményes nyugdíj intézését párja részére. Mivel sok hivatalos irat hiányzott, segítettem ezek begyűjtésében, és a hivatali ügyintézésben. Meglátogattuk őket otthonukban, és megdöbbentünk azon, amit láttunk” – emlékszik vissza Katona Ilona.
Valljuk be, hogy a fentiek alapján most egy elhanyagolt viskót és embertelen körülményeket képzelünk el, holott a megdöbbenést a csontsovány, ágyban fekvő beteg ember látványa váltotta ki a látogatókból.
„A következő alkalommal vittünk nekik tiszta párnát, paplant és matracot, hogy kicsit kényelmesebb legyen az az egyetlen hely, ahol ez az ember életének utolsó évét töltötte. Igyekeztünk meggyőzni, hogy fogadja el az orvosi ellátást,engedje meg, hogy orvost hívjunk hozzá, de ő azzal utasította el, hogy „ki fogja kifizetni?”. Elmagyaráztuk neki, hogy az alapellátásra mindenképpen joga van, még ha tartozása is van az egészségbiztosítóval szemben, de hajthatatlan volt. Nehezen nyelt, ezért tápanyagpótlás céljából szereztünk neki Nutridrink energiaitalt. Sajnos, már nagyon nehezen tudott nyelni…“ – emlékszik vissza Katona Ilona.
Mindeközben felvette a kapcsolatot a Munka-, Szociális- és Családügyi Hivatal dolgozóival, tájékoztatást kérve, hogy miként lehetne segíteni a párnak abban, hogy legalább a szociális segélyt megkaphassák.
„Májusban, amikor újra meglátogattuk őket, már beleegyezett abba, hogy kihívjuk a gyorsmentőt. Amint megérkeztek a mentősök, elszörnyedtek a látványon. Egy csont és bőr magatehetetlen férfit láttak, akinek már az injekciót sem tudták beadni, annyira sovány volt. Bevitték a kórházba, ahol még aznap délután távozott az élők sorából“ – fejezi be az alig négy hónapot felölelő történet elmesélését a segíteni akaró, de sokszor kezelhetetlen esetekbe csöppenő szociális munkás, Katona Ilona.
Egy ember, aki nem követelt, hanem csendben beletörődött a sorsába. Pedig ha a rendszer egy kicsit is rugalmasabb lenne, nem kellett volna ennyit szenvednie és nélkülöznie. Ha csak egy kicsit is emberként közelítenénk meg az emberi gondokat. Mire megbizonyosodtak a hivatalokban arról, hogy valóban súlyosan beteg, magatehetetlen emberről van szó, addigra ez az ember meghalt. Temetését élettársa biztosította úgy, hogy kölcsönt vett fel az egyik gyorskölcsönt nyújtó társaságtól, csak hogy végtisztességet adhasson annak az embernek, akivel hosszú évekig megosztotta életét. És tudjuk, ezek a fajta kölcsönök a kezdetei annak az adósságspirálnak, amelyek pénzügyileg képesek teljesen tönkretenni az embert…
