Megöltek egy tisztességes újságírót Szlovákiában. A hír – bel- és külföldön – mindenkit megrázott. A nyomás óriási a szlovák szerveken az ügy felderítésére. Remélem, ez sikerülni is fog.
Az igazság azonban az, hogy a lényeget már ma is ismerjük. Az pedig messze nem szívderítő, s azt sugallja, hogy mélyebb, lényegi változásokra volna szükség az országban. Naponta érzékeljük ugyanis a mocsarat magunk körül, s most annyi történt, hogy az egyik legmélyebb pontjával vagyunk kénytelenek szembesülni. Nagyon jó lenne, ha nem vesznénk el a részletekben, s az még jobb lenne, ha fél év múlva nem ugyanott tartanánk, ahol a múlt hét elején.
Ami történt, az nem más ugyanis, mint a jéghegy csúcsa. S nekem az egész heggyel van gondom.
Vegyük sorra a tényeket. Ismétlem: tegyük félre az érzelmeket, a tényekről beszéljünk.
Valaki néhány nappal ezelőtt úgy gondolta, hogy Szlovákiában a legdurvább módon el lehet hallgattatni egy kellemetlen embert. Valószínűleg felbérelt egy (vagy több) bérgyilkost ennek kivitelezésére.
Miért gondolhatta ez a valaki úgy, hogy ezt Szlovákiában nem csak meg lehet tenni, de akár meg is lehet úszni?
Van, ugye, az országnak egy legfőbb vezetése, ahol a legfőbb vezető, a miniszterelnök és a legfőbb „bűnüldöző”, a belügyminiszter egy alvilági kapcsolatokkal gyanúsított multimilliomos polgár Bonaparte nevű luxuslakótömbjében lakik, tisztázatlan pénzügyi feltételek mellett. A belügyminiszter számlájára ráadásul tisztázatlan eredetű pénzek is jöttek az alvilághoz köthető emberektől, de ez ma már senkit nem izgat. Igaz, hogy a Bonaparte lakótömb előtt ezrek tüntettek a belügyminiszter távozását követelve, de idővel ezen is csak mosolyog mindenki. A belügyminiszter leginkább: nemhogy távozna, de újabban azt írják róla, hogy a távozni készülő miniszterelnököt készül utódolni a pártelnöki és a miniszterelnöki székben.
Ez a belügyminiszter egyébként is érdekes figura: a rossz nyelvek azt mondják róla, hogy miniszterségei idején szorgalmasan gyűjtögetett aktákat legközelebbi partnereiről is. Igen, Ficóról is, Dankóról is, Bugárról is. És Paškáról is. Igen, Pavol Paškáról, a Smer volt alelnökéről, aki körül négy évvel ezelőtt kitört egy botrány. Délután négykor még mindenki úgy tudta, hogy Paška a Smer második legerősebb embere, s ő lehet Fico legvalószínűbb utódja is. Kaliňák ekkor már a repülőben ült, s öt órakor 20 perc erejéig négyszemközt tárgyalt Paškával – a Smer második legerősebb emberével, a parlament elnökével. Majd 20 perc után Paška kiállt a kamerák elé és lemondott minden állami- és párttisztségéről.
Hétfőn, a mostani gyilkossági eset kirobbanásakor Kaliňák facebook oldalán bejelentette, hogy megszakítja programját és rohan a helyszínre. Rossz érzés fogott el, amikor ezt olvastam. Kaliňák egy bűntett helyszínén? Nekem erről inkább a bizonyítékok összekavarása, és nem a történtek felderítésének igénye ugrik be. Emlékszünk még a Malina Hedvig megverettetése napján Ficóval közösen tartott sajtótájékoztatójára, ahol a bűntett bizonyítékaival hadonászott a kamerák előtt? Amikor később, nyilvánvaló korrupciós esetek gyanújakor, még a vizsgálatok megkezdése előtt azt mondta, hogy a rendőrség nem tehet semmit, mert legfelsőbb szinten Szlovákiában nincs korrupció?
Ezzel szemben a köztársasági elnök néhány héttel ezelőtt nevén nevezte a témát. Maffiaállamról beszélt, s ne feledjük: olyan emberről van szó, aki rengeteg politikai, diplomáciai, rendőrségi és titkosszolgálati információval rendelkezik. A probléma ott van, hogy rosszkor és rossz összefüggések közepette mondta, amit mondott: a saját szennyese kiteregettetése kapcsán. Ettől függetlenül azonban a diagnózisa pontos.
A jelenlegi kormánykoalíció egy olyan rendszert működtet, ahol politikai és gazdasági érdekek tisztázatlan módon, már-már boldog maffiózó keresztapai összefonódásban élik vígan világukat. S a politikusok nemhogy távol állnak ettől, hanem a rendszer részei, működtetői. Tudom, miről beszélek: miniszterelnök-helyettesként is, pártelnökként is megpróbáltak „beszervezni” a rendszer magyar ágába. Nem ment, ez volt az MKP-beli 2007-es konfliktus legfőbb oka. Előtte is ítéltek el jogerősen megtévedt MKP-sokat (akkor nem én voltam voltam az MKP elnöke), s azóta is hidasokat. Az a három és fél év, amíg én voltam az MKP elnöke, tiszta volt. De támadtak is érte a szlovákiai magyar és szlovák gazdasági lobbicsapatok, vissza lehet keresni az írásokat, újra lehet olvasni az interjúkat.
Számomra mindig is elfogadhatatlan volt a korrupció, a provízió szent tehene, a százalékok visszaszedése. S amíg ez az összefonódás-mocsár meg nem változik, addig itt nem lehet érdemi változásra számítani, s mindenki, aki Ján Kuciak tragikus halála fölött ejt könnyet, egy kicsit színházat is játszik. A jelenlegi kormánykoalíciót és főleg annak módszereit kell innen kisöpörni, ebben igaza van Stefan Hríbnek. (Az már más kérdés, hogy 2010 táján maga is segédkezett eme rendszer egyik szlovák-magyar elemének létrehozatalában.) S bizony hamisak azok a magyar könnyek is, amelyek tulajdonosai nem keresik legalább néhanap a választ a gyakorta elhangzó kérdésre: honnan van a Most-Hídnak annyi pénze? Amennyit szlovák elemzők szerint sem lehet tiszta módon szerezni?
Mert ez a dolog lényege: a politika, a fekete- és szürkegazdaság és a megvehető sajtó egy részének összefonódása. Amíg itt nem tisztulnak le a viszonyok, nem várható érdemi javulás. Ölni remélhetőleg nem ölnek már meg senkit, de a bűzös mocsári viszonyok megmaradnak.
És megmaradnak a fájdalmas további kérdések is. Basternák Lászlóról azt mondják Ógyallán, hogy nem akart meghajolni Komárom környéki magyar vállalkozói körök akarata előtt, azért kellett meghalnia. Tudjuk ma, ennyi év után, ki gyilkoltatta meg?
És ismerjük Ducky volt gazdasági miniszter kivégzésének megrendelőjét? (Sokak számára ma már a név is ismeretlen.) Tisztázta valaki Ernest Valko meggyilkolásának körülményeit? S a már majdnem elfeledett dunaszerdahelyi maffialeszámolás részleteit felfedte valaki is? (S annak magyar fonalát, nevezetesen azt, hogy egy szlovákiai magyar politikus volt az első a kiérkező rendőrökkel a helyszínen). Vagy le lehet tisztességgel zárni a Remiáš-gyilkosságot?
S aki netán tapsolni akar a főügyész kemény szavainak, aki Dies Irae-t ígér: hány gyanúsított ellen emeltek vádat a nagy tüzijátékkal megszavazott mečiari amnesztia-eltörlések után? És a Gorilla-dosszié után, amely egy az egyben elmondja, hogyan működik a korrupciós mechanizmus? Hányszor sajnálkozzunk még ama tisztességes rendőrök döntésén, akik látván, hogy megváltozhatatlan a rendszer, maguk hagyják ott a rendőrséget? És háborodjunk föl azon, hogy a gazdasági cápák meg az erkölcstelen politikusok együtt röhögnek rajtuk? Vagy sírjunk inkább elképzelhetetlenül erkölcstelen bírósági ítéleteken?
Amíg itt nem lesz rendszerszerű változás, addig csak a felszínt simogatjuk. És becsapjuk magunkat, ha nem látjuk, hogy a jelenlegi, velejéig bűzös rendszer a jelenlegi kormánykoalíció létének alappillére. Van úgy, hogy csak a visszakért százalékok behajtóit verik félholtra (Bugár Buza nevű emberét 2011-ben) , van úgy, hogy már szót sem váltanak a remélhető biznisz miatt egymásnak feszült koalíciós partnerek (védelmi minisztérium), s van úgy is, hogy az uniós alapok miatt marják-ölik egymást. A lényeg ugyanaz: amíg ebben nem történik áttörés, addig csak a konfliktusok és a mocsár szintje lesz a vitatéma. De a bűz marad.
– Nézzétek, mit tettünk a demokráciával! – mondta keserűen három évvel ezelőtt Schwarzenberg, s igaza volt. Jövőre harmincéves évfordulója lesz a „bársonyos”-nak, s tanúsítom: nem erről volt szó. A Hit és illúzió című darabom erről szól, erről a felemás három évtizedről. Hogy mi lett, s hogy minek kellett volna lennie.
Elnézem a nem meggyőző miniszterelnököt, a hiteltelen belügyminisztert, a habogó rendőrfőnököt, a századszor is fogadkozó főügyészt, melléjük képzelem Dankót, Bugárt és Harabint, néhány alkotmánybírót, és Milan Lasica halhatatlan mondata jut eszembe: ez egy boldog ország. Itt már azok is küzdenek a korrupció és a szennyes módszerek ellen, akik azt naponta csinálják.
Az Európai Parlament holnapi ülését a meggyilkolt Ján Kuciakra való egy perces emlékezéssel kezdjük. S megfogalmaztuk elvárásainkat a szlovák kormány felé is.
