Amikor vagy három éve meg akartam nézni az alsósztregovai Madách-kastélyt, zárva volt, csak kívülről tekinthettem meg. Rettenetes állapotban van, állapítottam meg, sürgősen föl kéne újítani.
Nem sejtettem, hogy ez nagyon gyorsan meg fog történni, gyorsabban, mint bárki gondolta vagy remélte volna. Miként oly gyakran, ha nem csupán közönséges toldozásról van szó, a fölújítás sokkal komolyabb beavatkozást igényelt, mint az első tekintetre tűnhetett. Sokan munkálkodtak ezen, s kiváló munkát végeztek, ez a hivatalos átadásnál 2013. január 30-án (a nagy író születésének 190. évfordulóját csak kilenc nappal elvétve) az előadásokból, hozzászólásokból s a dokumentumfilmből is kiderült. Mindennek lelke, mozgatója, központi alakja – hiába is tagadnánk – a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumának igazgatónője Jarábik Gabriella volt.
Jó volt hallgatni azt a sok értékelő, s a nehézségeket sem megkerülő, ám azok lelkes leküzdéséről szóló beszámolót, azt a lelkesedést, amely nélkül az ilyen méretű fölújítás egyszerűen elképzelhetetlen volna, azt a határokon átnyúló együttműködést, amely nélkül a nagy mű nem így sikeredett volna. És jó volt hallgatni Alsósztregova, e szlovák nyelvű község polgármesterét is, aki büszke a község magyar szülöttjére, s a fölújításhoz minden tőle telhető segítséget megadott. Okos, intelligens, toleráns, kultivált emberek gyülekezete tapsolta meg, nemzetiségüktől függetlenül az ilyen hozzáállást. Olyan hozzáállást, amely nem a szlovák vagy a magyar kultúrát tiszteli, szereti, hanem a kultúrát. S ez nem lényegtelen különbség.
Miközben A. Nagy László, a nemzeti kisebbségekért felelős kormánybiztos Madách sírjának, s a föléje állított Rigele Alajos kongeniális művének megkoszorúzásakor elmondott beszédét hallgattam, arra gondoltam, hogy tényleg: Madách Imre nem csak a mienk, hanem a szlovákoké is, s minden nemzeté, amelynek nyelvére lefordították művét, miként a mienk, magyaroké Krasko vagy akár Rúfus is, mert hiszen minket is megszólítottak művészetükkel. S arra gondoltam, amit a Slovenské národné noviny (= Szlovák Nemzeti Újság) 49/2012 száma szerint Alojz Tkáč nyugalmazott kassai érsek mondott Rákociról (mellékesen: ilyen csak a szlovák helyesírás sajátos rendelkezése szerint létezik, nekünk egy Rákóczink volt), nevezetesen azt, hogy – nyilván a keresztényi szeretet, megértés, békeszeretet stb. által vezérelve – vigyék már el a magyarok ezt a Rákocit (sic!) Kassáról, ne zarándokoljon már arra a tősgyökeres szlovák földre annyi magyar, ráadásul zászlóstul. Az érsek szerint ezáltal megszűnnének a nyugtalanító helyzetek, és a magyarok és szlovákok ennek következtében jobb barátok és szomszédok lesznek.
A cikk írója (Dušan D. Kerný) bizonyára szintén nagyon szereti a magyarokat, mivel a továbbiakban sok szép badarságot tudunk meg Rákócziról (azaz pontosabban Rákociról), meg némileg egyoldalú történelmi ismereteiről – ezt is természetesen a közös hagyományokra fektetett hangsúllyal, barátságos vállveregetéssel. Az derül ugyanis ki, hogy Rákoci (vagyis nem Rákóczi) eléggé egoista szemét alak volt, aki csúnyán rászedte a szlovák jobbágyokat, s azok ezrével haltak meg a fejedelem önös érdekeiért, aki ezután fogta magát és elment török pártfogóihoz. De persze ha Rákoci, érthetetlen, miért nem tartják meg maguknak az érsek úrék. Mert ha Rákóczit kéne a keresztényi szeretet nevében elvinni Kassáról, akkor esetleg Madáchot is el kéne vinni Alsósztregováról? Netán Rigele művét és a Madách-kastélyt is? Esetleg mindent, ami Szlovákiában magyar? Természetesen csak azért, hogy jobb barátok és szomszédok legyünk. Némi gond akadhatna ugyan annak megállapításánál, vajon mi az, ami Szlovákiában magyar, mert könnyen kiderülhet, hogy tulajdonképpen semmi. S akkor nem volna mit elvinni, csak Rákóczit, Rákoci viszont maradna. Azután már csak azt kéne tisztázni, vajon ki volt az a csúnya magyar, aki ezer évig elnyomta a szegény szlovák jobbágyot, akit ráadásul erőszakkal magyarosítottak a feudális világban, amely ugyan nemzetiségi ellentétet nem ismert, de sebaj, visszaszlovákosodtak (szakszóval: reszlovakizáltak), a néhány megátalkodott egyénen kívül, akikből még sajnos mindig van vagy fél millió.
Ha pápa volnék, megmondanám a véleményemet a nyugdíjazott érseknek, talán előadást is tartanék neki a keresztényi szeretet lényegéről. De hát nem vagyok pápa, a pápának pedig nem ezzel az érsekkel van baja, így csak gondolom a magamét. Arra is gondolok, hogy jobb lett volna, ha említett nyilatkozata helyett az érsek inkább eljön Alsósztregovára a Madách-kastély hivatalos átadására, és meghallgatja a kastély fölújítását lehetővé tevő sok szép, a fölújítás tetteit előidéző gondolatot, s mindezt a magáévá is teszi. Talán elgondolkodna azon, hogy a keresztényi szeretet, tolerancia nem attól működik, hogy álságosan ragozom azt, hanem úgy, hogy a másságot tiszteletben tartva szívemben hellyel kínálom.
Aich Péter
{iarelatednews articleid=”37753″}
