1988. november 9., délután egy óra. Ünnepi hangulatban, édesapámmal, valamint sok ezer más szurkolóval és érdeklődővel közösen igyekszünk a DAC számára történelmi mérkőzésre.
Rendkívüli nap ez a DAC játékosai, edzői, tisztviselői és szurkolói számára. A nagy Bayern jött el Szerdahelyre, az a Bayern, amely ekkor már hazájának tízszeres bajnoka volt, és háromszor szerezte meg a BEK-győzelemért járó trófeát. Nem akármilyen ellenféllel mérte össze tudását a mi kisvárosi csapatunk!
Ennek megfelelő volt az érdeklődés is: a dugig megtelt stadionban már egy órával a meccs előtt alig volt egy-két üres szék, én a főtribün alsó részében található öltözők egyikének az ablakán ültem végig a nem épp meleg időben játszott csatát. Na de ki gondolt akkor a hidegre?! Talán csak az a sok száz ember, aki nem jutott be a kapukon, pedig köztük számos olyan is volt, aki érvényes jegyet mutatott fel. Többen tolongtak kint az utcán dühösen vagy épp szomorúan, mint ahányan manapság összejönnek egy bajnokin. Hát igen, ilyen időket élt a szerdahelyi foci, és ilyen érdeklődés előzte meg ezt az UEFA kupa találkozót.
Meglepetések sora várt a stadionban. Kezünkbe került a játékosok hivatalos névsorának másolata. Ez nem volt mindennapi eset, éppúgy a színes, kréta papíron megjelent Híradó, amelyhez hasonlót azóta sem adott ki a DAC. Furcsa volt, hogy az újonnan befejezett keleti tribün ülő részének jobb felét elfoglaták a vendég drukkerek, mert általában egy teljesen más szektor volt kijelölve számukra. Egyébként a nyugatnémet drukkerekkel a meccs előtt és után nem igazán lehetett cserélgetni (így neveztük akkoriban azt, amikor egy-egy találkozót követően szuvenírokat, képeket és egyéb emléktárgyakat kértünk és váltottunk az ellenfelet elkísérő szurkolókkal). Arra is emlékszem, hogy az északi oldalon található álló tribün még nem volt befejezve, csak az acélvázak tudatták, itt valami épülőben van. Életveszély ide vagy oda, annyi ember állt ott, hogy csak na! A hivatalos adat szerint 15 572 néző tolongott a lelátókon, a nem hivatalosan fáma húsz ezerről szólt. Nem hiszem, hogy bármikor is sikerült szűk pátriánkban ennyi embert egy eseményre összecsalogatni.
Maga a meccs már ennyire nem maradt meg az emlékezetemben, ami talán annak tudható be, hogy számunkra az összesített 1:5-ös eredmény nem volt túl kecsegtető… Viszont amit sosem felejtek el, a Bayern profijai között egyetlen olyan akadt, aki az utolsó sípszó után aláirást adott. Ez Olaf Thon, a csapat talán legnagyobb csillaga volt. Az a Thon, aki két góljával eldöntötte ennek a híres-nevezetes, ma már inkább csak tündérmesének tűnő meccsnek a sorsát, és aki két évvel később válogatottjával aranyérmet szerzett az itáliai mundialon. Hát ez az, amit a memóriámból ezzel a novemberi nappal kapcsolatban előhalásztam. Jó volt emlékezni… és közben felmerült a kérdés: mikor lesz ilyen legközelebb…?
U.I.: 2005. november 9., délután egy óra. Pár perce megszületett második kislányom, Ráchel. Van valami varázslat ebben a dátumban?!
Nagy Krisztián 2006. január 13.
