Zsidó János nyékvárkonyi esperesplébánost XIV. Leó pápa nemrégiben az „Őszentsége káplánja” címmel tüntette ki, ezzel a pápai káplánok sorába emelve őt. Ez a megtisztelő cím nem csupán személyes kitüntetés, hanem annak a több évtizedes lelkipásztori és közösségépítő munkának az elismerése is, amelyet a felvidéki magyarság és az egyház szolgálatában végzett.

János atyával ennek apropóján készítettünk egy tartalmas interjút, amelyben mások mellett arról kérdeztük, mit jelent számára ez a kinevezés, hogyan élte meg a Szentatyától érkező elismerést, s milyen lelkipásztori és közösségi út vezetett odáig, hogy Orosch János nagyszombati érsek javaslatára a Vatikán e kitüntető címmel ruházta fel.

 Mit jelent személyesen az Ön számára a pápai kápláni kinevezés? Hogyan élte meg, amikor kézhez kapta az erről szóló dekrétumot?

Nagy megtiszteltetés volt, nem számoltam vele. Én soha nem azért dolgoztam, hogy megdicsérjenek, vagy értékeljenek, számomra a lelkipásztori munka szolgálat volt. Negyvenkilencedik éve szolgálom Istent, egyházamat, híveimet. A szolgálat számomra mindig örömet jelentett. A dekrétum átadása kicsit sajátosan történt.

A Szentatya 2025. május 30-án írta alá a dekrétumot, az érsek úr, Orosch János július 2-án tervezte ünnepélyesen átadni hivatalos szertartás keretében a Nagyszombati Érseki Hivatal kápolnájában. De ekkor én már kórházban voltam, műtétre készülődtem. Mikor én ezt az érsek úrnak megmondtam, akkor azt válaszolta, hogy „ez a kinevezés is segítsen a gyógyulásodhoz”. Ünnepélyesen aztán július 11-én adta át Bősön, ahol az operáció után lábadoztam.

Ön szerint milyen lelkipásztori és közösségi munka vezetett ahhoz, hogy Orosch érsek atya felterjesztette Önt erre a címre?

Mikor az érsek úr átadta a kinevezést, felolvasta azt az ajánlást, amit Rómába küldtek. Ennek egy része a kommunista időben való működésemről szólt. Szorosan együttműködtem a „földalatti egyházzal”. Titokban nagyon aktív ifjúságpasztorációt folytattam, ifjúsági közösségeket és ifjúsági énekkarokat hoztam létre. Nagy példányszámban terjesztettem a keresztény vallási irodalmat. Az ajánlás többi része a bársonyos forradalom utáni tevékenységemről szólt. Alapítója voltam a Szlovákiai Magyar Cserkészmozgalomnak. Mind a mai napig aktív cserkésztiszt és cserkészlelkész vagyok, rendszeresen járok a különböző cserkésztáborokba.

A Gábriel Polgári Társulás alelnökeként segítek szervezni katolikus gyerektábort, a Pislákoló Mécses szavalóversenyt és a Hajszolónak, azaz a katolikus ifjúsági vezetőképzőnek lelki vezetője vagyok. Aktív tagja vagyok továbbá a Szent György Lovagrendnek, valamint kuratóriumi tagja a Carissiminek. Ez a kis polgári társulás próbál segíteni a szellemi fogyatékkal élő magyar gyermekeknek. Mindemellett a katolikus ifjúsági mozgalomban is aktív szerepet vállalok.

Fotó: Zsidó János atya archívuma

Ha jól tudom, ez az első egyházi kitüntetése. Miért érzi különösen értékesnek, még a világi elismerésekhez képest is?

Az eddigi működésem során számtalan világi kitüntetést kaptam. A cserkészmozgalom és a Szent György Lovagrend a legmagasabb kitüntetésekkel értékelte a  munkámat, Magyarország Kormánya Fraknói Vilmos-díjjal jutalmazott, a köztársasági elnöktől Magyar Arany Érdemkeresztet kaptam. Elsőnek kaptam meg a Szent György-díjat.

Öt településnek – Dunaszerdahely, Bős, Tallós, Fél, Nyékvárkony – vagyok díszpolgára és még lehetne sorolni tovább. Valóban ez az első egyházi kitüntetésem. Örülök, hogy az egyház értékelte az eddigi munkámat és a Szentatya ilyen magas kitüntetésben részesített.

 A kommunizmus idején megfigyelték, mégis kitartott hivatása mellett. Hogyan emlékszik vissza ezekre az időkre? Mit adott Önnek a „földalatti egyházhoz” való tartozás?

A kommunizmus a vallásos embert ellenségnek tartotta, különösen a papokat, még inkább a fiatal papokat. Huszonöt éves voltam, mikor Bősre kerültem plébánosnak. A járási  egyházügyi titkár, egy megbízható kommunista, világosan megmondta: „Mi magát ide nem akartuk. Mivel azonban a püspök megegyezett a megyei titkárral, mi már nem tehetünk semmit. Biztos lehet azonban, hogy állandóan figyelni fogjuk. Mikroszkóp alatt lesz, minden lépését, szavát ellenőrizni fogjuk.”

Attól féltek – mivel akkor épült a bősi vízerőmű –, ha fiatal pap kerül a faluba, mindenki templomba fog járni, és nem épül fel az erőmű. A telefonomat lehallgatták, besúgókkal megfigyeltettek. A plébániával szemben volt a takarékpénztár épülete. Egy este átjött az egyik alkalmazott és azt mondta, „nekünk minden autó rendszámát fel kell írnunk, amely a plébánia előtt parkol, s ha valaki autóval jön a plébániára, parkoljon máshol”. Behívattak a titkosrendőrségre, faggattak, ijesztgettek, valószínűleg azt akarták, hogy együttműködjek velük. Nem lett belőle semmi, nem tudtak megtörni. Kemény időszak volt, de mivel fiatal és elszánt voltam, így nem sikerült beszervezni sehova sem.

A „földalatti egyház” kifejezést kevesen ismerik. Azok a papok és szerzetesek, szerzetesnők tartoztak ide, akik nyilvánosan nem működhettek. Titokban azonban minden szerzetesrend működött tovább. Titokban terjesztették az evangéliumot. Számos olyan pap is együttműködött velük, akiknek volt nyilvános engedélyük, köztük voltam én is. A „földalatti egyház” szellemi és lelki vezetője Ján Korec püspök volt, aki később nyitrai püspök és bíboros lett.

A „földalatti egyház” papjai elsősorban a fiatalokat, főiskolásokat szólították meg. Titokban találkoztak velük, lelkigyakorlatot tartottak nekik, velük voltak a nyári kirándulásokon és táborokban. Engem már kispap koromban megszólítottak, a főiskolásokkal együtt jártam a nyári kirándulásokra. Együtt imádkoztunk, olvastuk a Szentírást, vitatkoztunk. Mindig volt pap, aki szentmisét mutatott be. A „földalatti egyháznak” megvolt a saját egyházi irodalma, amely erőt adott a fiataloknak. Egy nagy közösség, egy nagy család voltunk. Szlovákia hegyei között bőven volt víkendház, ahol együtt lehetett lenni.

Messziről úgy néztünk ki, mint egy turistacsoport, nem voltunk feltűnőek. Persze a rendőrség nyomozott utánunk, voltak, akiket elkaptak – azokat kidobták a főiskoláról. Én bátran részt vettem mindenben, tudtam, hogy a „földalatti egyház” mögém áll, ha bajba kerülök. Ez a közösség erőt és tartást adott, hogy ne működjek együtt az elnyomó rendszerrel, se a békepapokkal.

Fotó: Zsidó János atya archívuma

Ahogy említette, társalapítója volt a Szlovákiai Magyar Cserkészszövetségnek, a Gábriel Polgári Társulásnak, és mások mellett részt vett számos közösségi kezdeményezésben. Miért tartotta mindig fontosnak a közösségi építkezést?

Ha olvassuk az evangéliumot, látjuk, hogy Jézus a nyilvános működésének kezdetén közösséget hozott létre. Ez volt előbb a tizenkét apostol, majd a hetvenkét tanítvány közössége. Az evangélium a  kereszténység terjedésének kezdetén közösségekben terjedt. Ma is a közösség erősíti meg legjobban a keresztény embert. Egy egyházközségben számos közösség lehet: templomi énekkar, ifjúsági énekkar, cserkészcsapat, rózsafüzér-társulat, fiatal szülők közössége, keresztény értelmiségiek közössége, ministráns közösség stb.

Egy atomizált világban élünk, az emberek elmagányosodnak, egyedül maradnak a problémáikkal. A vadonban is a ragadozók az egyedül kószáló állatot tudják legkönnyebben elejteni. A gonosz lélek is az elmagányosodott embert tudja legjobban tönkretenni. A közösségben élő embernek van lehetősége társaival megbeszélni problémáit, tanácsot kérni, lelkierőt, biztatást kapni. A kilencvenes évek elején számos polgári és  egyházi közösség indult. Nagy részük sajnos már megszűnt. Fontos lenne megőrizni azt, ami megmaradt és újraéleszteni azokat, amelyek megszűntek.

Fotó: Hideghéthy Adrián/Felvidék.ma archív

Ön több évtizede szolgálja a felvidéki magyarságot és az egyházat. Hogyan látja a mai fiatal papok helyzetét, összevetve a saját fiatalkori körülményeivel, s mit üzenne azoknak a fiataloknak, akik papi vagy szerzetesi hivatáson gondolkodnak?

A mai fiatal papoknak sokkal nehezebb. Mikor én teológiára felvételiztem, több mint száz jelentkező volt, akkor harmincat vettek fel. Ma már alig van jelentkező, különösen a magyarok között. Mikor fiatal voltam, bár kommunizmus volt, de a társadalom gondolkodása inkább keresztény volt. Ma a liberalizmus egész más értékeket hozott: pénz, vagyon, szórakozás, drága autó, egzotikus kirándulások, és nagy számban megjelent az önzés, mint tulajdonság is. Ma sokkal nehezebb papi vagy szerzetesi pályára indulni. Az Isten azonban ma is hív fiatalokat az Ő szolgálatára. Istent szolgálni ma is egy életre szóló nagy kaland. Papnak lenni szolgálatot jelent. Nem kényelmet, pénzt, szórakozást, hanem állandó szolgálatot. Aki embertársai szolgálatában örömét leli, az egész életében boldog lesz. Az Isten sok apró örömmel fogja őt megjutalmazni. Akit Isten hív, az menjen, mert itt fogja megtalálni az igazi boldogságát.

 A pápai kápláni kinevezés után milyen lelki célok, tervek foglalkoztatják a leginkább?

Szeretnék kitartani az eddigi úton, szolgálni híveimet és azokat a közösségeket, amelyekhez tartozom. Ez a pápai kinevezés megerősít abban, hogy a jó utat járom. Amennyire erőm és egészségem engedi, még aktívabban iparkodom a világban terjeszteni a szépet, a jót, az igazat.

Bartalos Nikolas/Felvidék.ma