Negyven évvel ezelőtt, 1968. január 5-én, Antonín Novotný korabeli csehszlovák köztársasági elnök leváltásával a kommunista párt (CSKP) első titkári pozíciójából és Alexander Dubček megválasztásával megkezdődött a “prágai tavasz”. Az “emberarcú szocializmus” megvalósításának világszerte nagy érdeklődéssel követett kísérletét már az említett év augusztusában a Varsói Szerződés öt tagállama hadseregeinek bevonulása szakította félbe. Az 1968 januárjában elindult megújhodási, reformfolyamat feltételei az ötvenes évek végétől érlelődtek Csehszlovákiában, s alapvetően a háború utáni sztálinizmus bukásával és kritikájával, a csehszlovák gazdaság mélyülő válságával, a cseh-szlovák viszonyban meglévő feszültségekkel és a nemzetközi – a kelet-nyugati kapcsolatokban is – akkoriban tapasztalt enyhüléssel kapcsolhatóak össze. A kommunista párton belül a Novotný vezette konzervatív csoport mellett egyre inkább megszólaltak a mérsékeltebb irányzat képviselői is, akik úgy vélték, hogy a válsághelyzetből való kiutat a társadalmi-gazdasági reformok jelenthetik.
A megenyhült társadalmi légkörben már 1967-ben, különösen a Csehszlovák Ifjúsági Szövetség, valamint a Csehszlovák Írók Szövetségének kongresszusain nyíltan elhangzott a szabad és pluralista véleménynyilvánítás követelménye, valamint a CSKP politikájának éles bírálata. Novotnýék akkor még erőteljesen közbeléptek, néhány írót kizártak a szövetségből és a pártból, s betiltottak néhány irodalmi hetilapot. A rendszer azonban észrevehetően egyre idegesebb volt, aminek egyik bizonyítéka, hogy 1967 őszén a prágai Strahov diáknegyedben gumibotos kommandókat vetett be az áramkiesések miatt az utcán tiltakozó fiatalok ellen.
Antonín Novotný, a párt első titkára és köztársasági elnök ugyanakkor 1967-ben vérig sértette a szlovákokat botrányos viselkedésével turócszentmártoni (Martin) látogatásakor. Történelmi paradoxon, hogy Novotny leváltását a reformfolyamatot nyilvánosan elindító januári pártplénumon az a Vasil Bilak szorgalmazta a legerőteljesebben, aki a “prágai tavasz” eltiprása utáni “normalizációs” időszak egyik legfőbb alakítója lett.
Alexander Dubček személyében első ízben került Csehszlovákia Kommunista Pártjának az élére szlovák politikus. Az akkor 46 éves, sokak által gyenge, határozatlan politikusnak tartott Dubčeknek rövid időn belül sikerült megnyernie a közvélemény támogatását, és az 1968-as reformfolyamat jelképévé vált.
Márciusban Novotnýt az államfői tisztségéből is menesztették, s Csehszlovákia új elnöke Ludvík Svoboda, hadseregtábornak, második világháborús hős lett. Oldřich Černík lett az új kormányfő, míg a parlament élére Josef Smrkovskýt választották. A megújhodási folyamatnak új keretet, új lökést adott áprilisban a CSKP Akcióprogramjának az elfogadása, amely koncepcionálisan megfogalmazta a reform politikai és gazdasági céljait. A gazdaságban például néhány piaci elem is megjelent. Az alapvető cél azonban nem a mai pluralista politikai berendezkedés és a piacgazdaság volt, hanem az “emberarcú szocializmus”.
A hatalmas társadalmi támogatásnak örvendő reformfolyamat azonban egyre inkább kezdte élni a maga életét, s irányítása, ellenőrzése kezdett kicsúszni a kommunista párt kezéből. Megszüntették a sajtócenzúrát, s megindult az 50-es évek kirakatperei áldozatainak rehabilitációja. A felszabaduló légkörben sorra újították fel tevékenységüket a polgári Csehszlovákia kommunisták által megszüntetett társadalmi, ifjúsági egyházi szervezetei, s újabb kommunistaellenes szervezetek is alakultak. Közülük a legismertebb a KAN és a K 231.
A konzervatív kommunista erők, különösen pedig Moszkva fokozódó gyanakvással tekintett a csehszlovákiai reformokra. A szovjetek és a szövetséges “testvéri” szocialista országok vezetői már márciusban figyelmeztették Prágát “az ellenforradalom veszélyére”. A nyílt vita júliusban érte el tetőfokát, amikor öt kelet-európai kommunista párt (bolgár, kelet-német, lengyel, magyar, szovjet) közös levelet intézett a CSKP vezetéséhez. A levél, amelyet a csehszlovákok nyilvánosságra hoztak, gyakorlatilag figyelmeztetés volt: ha Csehszlovákia letér a szocialista útról, katonai beavatkozásra számíthat.
A későbbi ágcsernyői (Čierná nad Tisou) csehszlovák-szovjet, valamint a pozsonyi hatoldalú találkozón a csehszlovák pártvezetés belement ugyan néhány kompromisszumba, de még mindig bízott abban, hogy továbbmehet a januárban megkezdett úton.
Ez az illúzió 1968. augusztus 20-ról 21-re virradó éjjel azonban végképp szertefoszlott: a Varsói Szerződés öt tagállamának (Szovjetunió, Magyarország, Bulgária, Lengyelország, NDK) hadseregei átlépték a határt és megszállták Csehszlovákiát. Ezzel gyakorlatilag befejeződött a “prágai tavasz”, néhány hónapnyi utóvédharc után 1969 áprilisában Alexander Dubčeket lemondatták, s helyére egy másik szlovák politikus, Gustáv Husák került. A Husák nevével fémjelzett “normalizáció” 1989 novemberéig, a “bársonyos forradalomig” tartott. Az utolsó szovjet katona 1990 nyarán hagyta el Csehszlovákiát.
Az “emberarcú szocializmus” kísérlete a korabeli antikommunista körök reményeit sem teljesítette: ezek a körök abban bíztak, hogy a Nyugat beavatkozik a csehszlovákiai fejleményekbe, s ott rendszert vált. Kiderült azonban, hogy a Nyugat nem akart beavatkozni, mert az akkori európai status quo az ottani demokráciáknak is lényegében megfelelt.
MTI, HírExtra
