December 5., a gyásznap. Néhány évvel ezelőtt egy magyarnak sem jutott eszébe erről a napról semmi különös, maximum annyi, hogy közeledik a Mikulás napja és mindenki a Karácsonyra készült, amely a szeretet napjait is magával hozza, a várakozás csodálatos időszaka ez.
5 évvel ezelőtt mi is várakozással telve vártuk december 5-ét, hogy aztán az a rémálom váljon valóra, amire a realistán gondolkodó magyarok számítottak, nem kellünk az anyaországnak, erre várt a szomszédos országok összes nacionalista politikusa, és azóta nyeregben is érzik magukat, az a baj, hogy joggal.

Vannak jó érzésű magyarországi emberek, akik minden évfordulón elmondják, igenis összetartozunk, csak a kampány, mely megelőzte a kettős állampolgárságról szóló népszavazást a kormány részéről túl jól sikerült, amikor is a kormány elhitette az emberekkel, hogy a határon túliak elveszik a magyar adófizető polgárok pénzét, nyugdíját, mindenét, holott a korábban a Magyar Igazolvány elleni kampánykor sem váltak be a riasztó ígéretek, nem ment több millió román állampolgár Magyarországra, mert nem is váltottak ki Magyar Igazolványt. Minek is tették volna, hiszen nem magyarok.
És másodjára is elhitték az emberek, akik nem veszik tudomásul, hogy Magyarország határain túl több millió magyar rekedt.
Nem hiszik el, hogy nem azért szeretnénk Magyarországhoz tartozni, mert el akarunk költözni szülőföldünkről, hogy nem azért szerettünk volna Magyarországhoz tartozni, hogy elvegyük a magyar emberek munkáját, kitúrjuk őket a hazájukból. Csupán azért, mert magyarok vagyunk, és a sors minket magyarként más országba szánt. De ugyanúgy magyarok vagyunk!!!

Ezek után azért még mindig felmerül a kérdés, igazán összetartozunk-e. Talán úgy érezhetjük igen, csak aztán mindig valami elriaszt: például az, amikor az autónk rendszámtábláját meglátják és ezért lecseheznek, leszlovákoznak, de inkább lebutatótoznak. Amikor rácsodálkoznak, hogy milyen szépen megtanultunk magyarul. Amikor megkérdezik, hogy tudunk-e magyar TV-t nézni. Amikor egyes szélsőséges nézeteket valló magyarországiak azt hiszik segítenek, de csak rontanak a helyzetünkön azzal, hogy meg akarják mutatni az erejüket, és ilyenkor azt kérném inkább, hogy mindenki maradjon otthon, mert mi itt otthon vagyunk, és nem kérjük, hogy ezt az érzést bárki is elvegye tőlünk.
Nem kérjük, hogy rólunk úgy döntsenek, hogy nem értünk egyet… Azt kérjük, hogy szabadon élhessünk, ott, ahol magyarnak kell lennünk. A csatáikat az ősink is megvívták, és itt maradtak magyarok, hát mi is maradunk.

Felvidék Ma, Neszméri Tünde