Szomszédolás, avagy mozaikcserepek a szlovák-magyar együttélés tablójához című négy részes sorozatunk harmadik részét tesszük közzé.
Szilicére autóval utaztunk, igaz nem mindannyian, mert a gömöri Jano barátunknak megbetegedett a felesége, ezért az ő szülőfalujának, Rekenyeújfalunak a meglátogatása elmaradt. Pedig az volt a tervünk, hogy Szilice mellett oda is ellátogatunk, mert – hozzám hasonlóan – ő is fenntartja a szülői házat és valamit mindig javít, igazit rajta.
Az út Gömör felé rövidebb, s ami számomra meglepetés, utasaim széles helyismeretről tesznek tanúságot, különösen Torna és a Szádellői-völgy esetében. Még a ritka és védett Tornai vértőfű-ről is tudnak, mert ifjabb éveikben turistaként bejárták a környéket. Amikor javaslom, hogy tegyünk egy kis kitérőt a Szádellői-völgybe, kerekperec elutasítják, miközben a völggyel kapcsolatban olyan dolgokat hallok tőlük, amely számomra jelent újdonságot. Rohanó világunk szomorú aktualitása az utak mentén szaporodó emlékjelek, amelyeket a közlekedési tragédiák áldozatainak állítanak. A Kassa-Rozsnyó közötti útszakaszon is sajnálatosan egyre szaporodik a számuk. Szádellőnél egy pillanatra megállunk Tóth László – Doky – többszörös kickboksz bajnok emlékkeresztjénél, akit az idén itt könyörtelenül agyonvertek.
Szádalmásnál éri utasaimat az igazi meglepetés, mert nem a Szoroskő felé folytatjuk utunkat, hanem a Tornapatak völgyét követő irányba: Körtvélyes és Jablonca felé. Szaporodnak az ismerősök nevei, az evetesi és a körtvélyesi pincesoron többen megfordultak vendégeim közül. A végén kiderül, hogy a kassai Műszaki Egyetem és az szádalmási önkormányzat között állandó együttműködés van, aminek keretében az egyetem vezetősége és tanárai közül többen megfordultak errefelé. A körtvélyesi borról pedig – méltán – csak a legnagyobb elismerés hangján szólnak a borok világában is jártas utasaim.
Jablonca után elmondom, hogy rövidsége miatt azért is választom ezt az utat, mert a környék vadregényes erdejében gyermekkorom óta otthon érzem magam, korábban Édesapám körül segítkező fuvarosként, utóbb vadászként. Ugyanis a kanyargós szűk út kicsit megriasztja őket, többször felvetődik a kérdés: mi lesz, ha jön szemben valami?… Hát, igen, megéltem már több veszélyes helyzetet, egyet-kettőt el is mondok közülük. Közben megállok egy elég szűk helyen, hogy alulról megtekintsük a fennsík peremén parolázó Sólyom-kő fenséges látványát. Erről majd még később, mert ez is a napi programunk része volt.
Szülőfalum, Szilice vendégeim számára újdonság, mert itt még senki sem járt közülük. Nem annyira idegen a szülőház udvara és a lassan enyészetnek induló gazdasági épületek? Istálló, csűr, rakodó. Megindul a diskurzus, mindenki előrukkol valami emlékkel a gyerekkorából. Nem csoda, ugyanannak a generációnak vagyunk tagjai, akiket a változó idő elszólított szülőfalujából, de véglegesen nem szakadtak el szülőhelyüktől, különösen gyermekkori élményeik máig elevenek. Elég elővenni Édesapám kaszáját, hogy egy kicsit a ház bejáratához vezető ösvényen lekaszáljam a füvet, egymás után veszik ki kezemből a kézi kaszát, hogy bebizonyítsák: kaszálni ők is tudnak. Azért ebben Mariánnal előbb járunk, mert ott, ahol az állattenyésztés volt a megélhetés alapja, kaszálni, takarmányt gyűjteni mindig kellett.
A közeli templom meglátogatásával kezdjük a programot. A falu legmagasabb pontján álló istenháza erődfallal körülvéve igazi meglepetés, ráadásul innen jól látható az egész falu. Szerencsére van kulcsunk, így belülről is megtekinthetjük a most belső átépítés alatt lévő ősi templomot. Azt, hogy évszázadok tanúja bizonyítja a feltárt középkori freskók, amelyeket a műemlékvédők utasítására eredeti állapotukban hagytak. Valójában katolikus templomnak épült, csak a reformáció elterjedésével került a protestánsok tulajdonába: először a lutheránusok, majd a reformátusok birtokába. Talán legmegdöbbentőbb a templom falán lévő két emléktábla, amely a két világháború hősi halottainak állít emléket. Igyekeznek megszámolni a hosszú névsorokat, többször is hangot adva megdöbbenésüknek: milyen máig ható óriási tragédiák voltak azok, amelyek ennyi fiatalt örökre kiszakítottak egy ilyen kicsi közösségből!
Amikor elmondom, hogy a következő látogatási hely a jégbarlang, csak ámulnak. Itt jégbarlang? Erről egyikük sem hallott. Aztán pár percnyi gyaloglás után jön a meglepetés. Csodálatos sziklahasadék, alján jégtömbökkel. Valóban egyedülálló, mert a világ legalacsonyabban fekvő jégbarlangja szülőfalumban van. A látvány mintha gyermekkori énüket hozta volna elő vendégeimnél, mindent látni akarnak, mindenüvé be akarnak pillantani. Pedig tábla jelzi, tilos lejjebb menni. Amikor elmondom, hogy valamikor szülőfalum fiatalsága nyári melegben itt rendezett bált, egy emberként arra szavaztak: Meg kell tekinteni azt a helyet. Oda is elvezettem őket, pedig gyerekkorom óta nem jártam ott. Amikor a vándorsólyom fészkelési helyét mutattam a szikla peremén, annak a közelébe is szerettek volna eljutni, de arra már én sem vállalkoztam, mert nyaktörő út vezet felfelé.
Hasonló volt a helyzet a már említett Sólyom-kő tetején is. Engem mindig tériszony kínoz a felhőkkel cimboráló kősziklán, ők a nyaktörő helyekre is kimerészkedtek, csakhogy jobban lássák a gyönyörűen kitárulkozó Torna-patak völgyét. Szót ejtettem a sziklafalban lévő Haramia-barlagról is, ami szintén komoly hegymászási felkészülést igényel. A végén azzal tereltem el megmászását, hogy majd a legközelebbi alkalommal. Itt is szóba került a vándorsólyom, amely még évekkel ezelőtt is fészkelt a sziklákon. Tavasszal, költési idejükben, természetvédők őrizték őket.
Még annyit sikerült a programba beiktatni, hogy felmentünk a falu feletti dombra (Hosszú-föld), ahonnan szép kilátás nyílik a Magas- és Alacsony-Tátrára, de a déli horizontot övező Bükk-hegységre is. Nem volt éppen tiszta a levegő, de a horizonton szépen kirajzolódtak a Magas-Tátra hegyeinek csipke-szerű drapériája és a közelebb eső Királyhegy felemelő látványa. Szinte csak karnyújtásnyi távolságra tűnnek. Ami még újdonságként hatott vendégeimnek, azok a fennsík töbrei (völgyei), amelyek az egész vidéket betöltik, no és a végtelennek tűnő legelők borókafenyői.
Azért nem csak a szemnek jutott minden, mert a szájról sem feledkeztünk meg. A szülői ház konyhájában – feleségem jóvoltából – őzpörkölt került az asztalra vegyes körítéssel és savanyúságokkal, hozzá krumplilángos (sziliceiesen: grulyalángos). Persze, előtte szilicei szokás szerint: sompálinka és az étel után a körtvélyesi vörösbor. Az idei kánaáni alma- és körtetermésből mindenkinek jutott kedve szerint, de Szilicén elérhető még a házi tehéntej, túró, erdei méz is. Ezekből is került vendégeim megtömött táskáiba.
Máté László, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”36774,36759″}
