Valójában a dermedt lelkekhez szóló hírvivő a Karácsonyi Újság. A Pro Futuro Hungarica, azaz a magyar jövőért polgári társulás ezzel a címmel megjelent időszaki kiadványának címlapja – a kisded köré sereglett napkeleti bölcsek – időszerű így Karácsony táján, ám egyben üzenetértékű is a felvidéki magyarság számára. A megváltóra és a megváltásra váró gondjaink elemzése, a járható utak keresése az időszaki kiadvány segítségével igyekszik eljutni mindazokhoz, akik a várakozás örömteli pillanatában a jövőnkről, a sorsunkról is szeretnének elgondolkodni. S hogy van miről merengeni, azt az újság terjesztése közben rögzített pillanatképek is bizonyítják.
Nehezen találtam Szencen a bérházak közé rejtett címet, ahová az újsággal igyekeztem, pedig kétszer is elmentem mellette. Végül Rezső barátom ült kocsiba, és jött maga a parkolóba, hogy átvegye tőlem a Karácsonyi Újságot. Barátom, a járás magyarságát a nemzettudat és a megmaradás gondolata felé terelők egyike, ha nem talpig gázzal hajtó motorja. Tudta, mit jelent és főleg mit ér a címlap mögött felsorakoztatott írások tartalma. Miután gyorsan belenézett az egyik példányba, a kétszeresét kérte az előzőleg megegyezett példányszámnak. Értettem én szó nélkül is, miért kell ide ennyi, és ha lehetne akár a tízszerese is, hiszen alig látni már magyar feliratokat a városban. Köszönettel és kemény kézszorítással búcsúztunk el egymástól.
Galántán gyorsan megtaláltam a címet, de hiába csöngettem, senki sem nyitott ajtót. Az épület felújítás alatt áll, ezért a homokkal megpakolt targoncák felé vettem az irányt. Beléptem egy ajtón, ahonnan munkazaj hallatszott ki. Bent éppen a falat vakolták. Láthatóan, újabb termet nyitnak, hoznak rendbe a felvidéki magyar szó gyakorlása számára. A kőművesmester irányított, „a nagyteremben vannak, itt mögöttem”, mondta.
A nagyterem teli volt gyerekekkel, tanárokkal. „Anyanyelvi vetélkedő lesz”, mondta Rudi barátom a kézfogás után. Le sem áll a megkezdett munkával, asztalokat, székeket fordít a gyereksereg felé. Besegítettem hát az asztal- meg széktologatásba én is. Kollégák voltunk egykor a Csemadokban, értjük egymást szavak nélkül is, most sem kellett beszélni arról, mit kell tenni. Köszönetképpen engem is bemutatott a verseny a résztvevőinek, még az írói munkásságomról is említést tett. Derűsen csevegünk komoly dolgokról, a könyveim tartalmáról, az 1945-ös pozsonyligetfalui véres népirtásról, az agyonhallgatott háborús és emberiesség ellen elkövetett súlyos beneši bűntettekről. Az ellenünk folytatott megtorlásokról, ami itt, a Felvidéken ma csak abban különbözik a megtörténtektől, hogy kifinomultabb módszerekkel, vértelenül zajlik. Hogy oldjam a téma okozta feszültséget, az örömhírt hozó Karácsonyi Újságot adom a kíváncsi tekintetekkel rám meredő gyermekek kezébe. „A tanító néniknek és bácsiknak legalább ötöt adjatok, vigyenek a kollégáiknak is!” – szól Rudi barátom a gyorsan munkához látó lányok és fiúk után. A Galántai járás magyarjainak nem tudok annyi példányt adni, amit Rudi barátom kér. Búcsúzáskor még utánam szól: „Van egy tanúvallomás számodra a témádban. 1945-48 között itt is voltak ám megtorlások, szerencsére akadtak olyan szlovák emberek is, akik kiálltak a magyarok mellett, így menekült meg számtalan mátyusföldi levente.” „Szervezd meg a találkozót, és jövök, mert a jó példáról is írni kell!” – válaszoltam vissza még az ajtóból kifelé menet.
A megmaradt néhány száz példány Karácsonyi Újsággal Zoboralja felé vettem az irányt. Voltaképpen haza megyek a családtagjaim, tanítványaim, barátaim közé. Nincs a vidék 17 „volt” magyar településén hely, ahol ne élne közülük valaki, s ne örülne, ha egy másik magyar „Adjon Istennel” rájuk nyitja az ajtót. A településeken járva, itt már csak elvétve hallani magyar szót. Pedig a hatvanas években még a „többségi” nemzet szava volt itt a ritka. Hová jutott ez a közösség 50 év alatt? Itt látható talán legmarkánsabb formában az agresszív szlovák nacionalista nemzetállam építésének eredménye, a vértelen genocídium következménye.
Egy kétnyelvű iskola igazgatói szobájában ülünk igazgató-barátommal egy kávé mellett. A feje fölött a falon a szlovák címer és a szlovák alkotmány kezdő szövege van kifüggesztve. Természetesen szlovák nyelven: „Mi, a szlovák nemzet…” kezdődik, majd folytatódik az ősök nemzetvédő tevékenységére meg a saját államiságra való emlékeztető utalás. Csak a hatodik sorban következnek a „velünk itt élő nemzeti kisebbségek”, ami már magában is jelzi az alárendelt szerepünket, „a kisebbségi létet” a szlovákiai polgári társadalomban. Az igazgatói szoba homlokfalán a szemem előtt van a bajok forrása fehéren, feketén. A kétes szándékkal fogalmazott alaptörvény, amely a durva elnyomás eszköze. Az alkotmány, aminek az egyenrangú nemzetek, egyenrangú polgárairól kellene szólnia, mint a svájci demokrácia alaptörvényében, helyette ez az egyenlők és egyenlőtlenebbek alárendeltségi viszonyát rögzíti, aminek semmi köze a polgári demokrácia egyéni és kollektív szabadságjogaihoz.
„Az utóbbi időben kevesebbet írtok, pedig itt el kell a biztató szó, az a téma, amiről a nejeddel írni szoktatok!” – jön a nem várt szemrehányás barátomtól. Mentem a menthetőt. „Most is azt hoztam, egy tőlem jobb tollú embertől. Bíztatást, megoldást vázolnak a cikkek, az írások. Csak rajtunk múlik, mi lesz a jövőnk, mit tudunk kiharcolni magunknak a leírtakból, hogy a zoboralji magyarság is újraéledjen” – mondom. Majd az igazgató barátom folytatja.
„Igen, a maga helyén mindenkinek tenni kell a dolgát. Következetesen. Olvastam a képviselő úr legújabb cikkét, az Európai Parlamentben az őshonos nemzetrészek tagjai számára alakuló képviselői vegyes bizottságról. Ez valóban jó hír, karácsonyi ajándék. Ha egy ország képtelen észrevenni, hogy kirekesztő, gyilkos politikát folytat polgárai egy vagy több csoportja ellen, akkor a konfliktusok megelőzése céljából az EU határozott közbelépésére van szükség. Az autonómia-modellek ma már bizonyították, hogy nemcsak Európában, hanem a világ minden pontján eszközök lehetnek, amellyel megakadályozhatók a volt balkáni vagy a mostani ukrán fegyveres összecsapásokhoz hasonló konfliktusok.”
Zoboraljai barátom meglepően érett és summás véleményt mond a pillanatnyi helyzetről. Úgy érzem ez az a pillanat, amikor megköszönve a kávét folytathatom a betervezett barangolásomat tovább a Zoboralján. Nem akarom megismételni az első történetet, de szinte ugyanaz a beszédtéma ismétlődött meg valamennyi állomáshelyen, mint amit igazgató barátomtól hallottam az első faluban. Rendkívül fontos ezért, hogy jobban odafigyeljünk ezekre a falvakra. A tömbben élő magyarságnak komolyan kell vennie a szórványban élők problémáját, mert ötven év múlva a Komáromi és a Dunaszerdahelyi járásokban is hasonló helyzet állhat elő, mint itt. Ijesztő már az is, ami a többi magyarlakta járásban Ágcsernyőtől Pozsonyig zajlik! Ezt igazán csak akkor látja az ember, ha ellátogat közéjük, és őszintén szót vált az ott élő emberekkel. Szükségük van arra, hogy melléjük álljunk, és még többet tegyünk értük és valamennyiünkért, a megmaradásunkért, a felvidéki magyar jövőnkért.
Dunajszky Géza, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”47567,46876,42621″}
