Mária Fábry Zoltánról: az elején csak a saját szememmel olvastam a könyveit, melyeket dedikálva kaptam meg tőle. Később – a vele való kapcsolat hatására – megértettem világszemléletét, becsültem őt az emberek iránti szeretetéért, az elnyomottak, a gyengék támogatásáért. Dacára annak, hogy egy kis, eldugott helyen élt, szellemi kapcsolat fűzte egész Európához. Gyakran megtárgyaltuk a politikai eseményeket, megvitattuk azok kihatásait az emberekre, s így az én látóköröm is bővült. Mindent megbeszélt velem, akár személyes, akár az egészségével kapcsolatos gondjairól volt szó. Úgyszólván hetenként látogattam őt, főleg a délelőtti órákban, akkor általában jobban érezte magát, de sokszor találtam a karosszékében ülve is, lehunyt szemmel, sápadtan.
Fábry modern ember volt, minden érdekelte. Talán az öltözködése volt kissé konzervatívabb, de később ebben is megváltozott. Szerette a divatos pulóvereket – ezekből mindig többet vásároltunk, – és a szép nyakkendőket. Otthon mindig pulóvert hordott, kihajtott gallérú, fehér inggel – ebben nagyon jól nézett ki. Amit mindig csodáltam rajta: magas, sima, ránctalan homlokát, „berámázva” sötét hajával, és nyílt tekintetét. Ez minden alkalommal megkapott engem, mondogattam is magamban: ő egy tiszta ember! Egyetlen ismerősömhöz sem hasonlított, sohasem kerestem másokban az ő lényét, mert ez nem is volt lehetséges. Egyedülálló volt! A temetése után soha többé nem mentem el Stószra, soha többé! Tudom, hogy a háza afféle múzeum lett, átalakították. Azt én már nem akartam látni. Bennem úgy él tovább ő maga, s a kert, a ház, mint utolsó látogatásomkor. Amikor telefonáltak, hogy meghalt, Simainéval azonnal leutaztam. Megsimogattam örökre lezárt szemét, összekulcsolt kezét…
A leveleiben gyakran szereplő Zelma és Zelma édesanyja az író szomszédai voltak. Szívélyes kapcsolat alakult ki közöttük, főképpen azután, hogy Zelma fiatalon elvesztette a férjét. Az asszony gyakran fordult tanácsért Fábryhoz, aki érdeklődéssel kísérte sorsát. Én Fábry révén kerültem vele kapcsolatba. Fábry ottlétem alatt beszédes volt, élénk, minden érdekelte, ami velem történt. Beszámoltam neki arról is, amit éppen olvastam, vagy amihez hozzá akartam kezdeni. Gyakran alakult ki azonos nézetünk. Elbeszélgettünk egyes újságcikkekről, elmeséltem neki a hangversenyeken szerzett benyomásaimat is. A világesemények mindig foglalkoztatták, érzékenyen érintette minden, ami az emberi szabadságot korlátozta. Ha Kassán járt, akár Simaiéknál, akár a kórházban volt, naponta találkoztunk. A legjobban azonban Stószon, otthon érezte magát. De. Berzeviczy János nem csak az orvosa, a legjobb barátja is volt. Csak benne bízott. Berzeviczy kijárt Stószra, vele is kimentem néha. A vizsgálat idejére átmentem a házvezetőjéhez, Schreibernéhez. Ha a vizsgálat megnyugtató eredményt hozott, az író jókedvű, beszédes lett. Számos csalódás és bántás érte, de ezeket nemesen viselte. Nem panaszkodott, bár láttam, bántja őt a mellőzés, a meg nem értés. Bízott az emberi jóságban, hiszen ő is jó volt az emberekhez. Mindig segített a hozzá fordulókon, hol tanáccsal, hol anyagiakkal. Életműve maradandó érték, emberi nagysága hívei, barátai tisztelői számára változatlan maradt a halála után is.
Ő az én életemet megszépítő, felejthetetlen, emlékezetemben örökké élő Ember. (Folytatjuk.)
Batta György, Felvidék.ma
Fotó: Kolár Péter gyűjteményéből
{iarelatednews articleid=”55552,55462,55461,55337,55336,55166″}
