55560

„Kde je tolik madaru, hol vannak magyar?…. elfogytak ha-ha-hamar…”

A tegnapi galántai Ghymes koncert kapcsán most történetesen nem azért idézek Szarka Tamástól a Cseh vitéz című dalának szövegéből, mert éppen ez jutott eszembe, hanem azért, hogy dühömet, haragomat, keserűségemet élcre, karcra, fanyar iróniára cseréljem. Bizony hamar elfogytak a magyarok a zsúfolásig megtelt galántai szabadtéri színpad környékéről, olyannyira elfogytak, hogy egész biztosan egyetlen egy magyar sem volt a nézőtéren. Hogy miért állítom ezt a képtelenséget? Hát csak azért, mert ha lettek volna tegnap este a Ghymes koncerten magyarok, egész biztosan az együttes felkonferálása, üdvözlése magyarul is elhangzott volna… Mivel nem hangzott el, ezért minden bizonnyal csak az lehet ennek az oka, hogy egyetlen egy magyar sem volt ott… Vagyis én sem, és édesanyám sem a törött lábujjával, meg a lányom Viktória sem, aki hamarosan középiskolai tanulmányait a somorjai magyar tannyelvű gimnáziumban kezdi majd meg…. Na jó, elárulom, nem forrt fel az agyvizem a hőségtől, illetve nem a hőségtől forrt fel az agyvizem… természetesen én is ott voltam a Ghymes koncerten, Viktória lányom is és édesanyám is a törött lábujjával együtt, meg édesapám is és Attila bátyám is, meg még a jelenlévő ezres tömegből legalább 850 magyar…. Mégsem vette a fáradságot a szervezőség, hogy magyarul is üdvözölje a Ghymes együttest és a közönséget…. És ezt kikérem magunknak!

És hogy hogyan függ össze édesanyám törött lábujja az elmaradt magyar nyelvű üdvözlő beszéddel? Engedjék meg, hogy röviden „kivelőzzem” az esetet. Édesanyám a Tolna megyei Bonyhádon született 1948-ban. Pedig még úgy indult, hogy a felvidéki Deákiban fog születni. Csakhogy 1947-ben a Beneš-dekrétumok (Európa szégyeneként még ma is érvényben vannak!) értelmében a felvidéki magyar lakosság nagy részét kitelepítették, köztük az 1990-ben megboldogult Szabó Jenőt (anyai nagyapámat) és családját is. Elkerülhette volna a jogfosztást és teljes vagyonelkobzást, a kitelepítést, ha úgymond „reszlovakizál”, azaz szlováknak vallja magát, de Jenő papa természetesen erre nem volt hajlandó… a többi történelem… Anyukám azonban a sors furcsa fintorának hála éppen Deákiba jött férjhez, 1968-ban, tehát alig 21 évvel azután hogy onnan kitelepítették. És azóta ugyebár volt már Csehszlovákia, kommunizmus, lett Szlovákia és demokrácia, de édesanyám – bár az államhatalom mindig felkínálta neki, sohasem fogadta el az állampolgárságot, sem a csehszlovákot, sem a szlovákot, mindig megtartotta magyar állampolgárságát. Utoljára 1999-ben volt Ghymes koncert Galántán, és ahogyan édesanyám, úgy kislányom Viktória is akkor járt először Ghymes koncerten, pedig Vikus lányom csak 2000. május 16-án született…

Hát igen, 1999 szeptemberében közölte velem a Ghymes koncerten a feleségem, hogy áldott állapotban van, és hamarosan hárman leszünk. Viktória lányunk tehát pár hetes magzatként hallotta először a Ghymes-zenét, és mit ad Isten, anélkül, hogy bármit is tettem volna érte, egyszer csak 13 évesen azzal állt elő, hogy ő szeretne Ghymes koncertre menni. A tegnapi galántai koncert előtt a lányom a fülembe súgja: „apu, magyarul miért nem beszélt a konferanszié, miért csak szlovákul?” Hát igen, mi tagadás összeszorult a szívem, beleborzongott a csontvelőm, és édesanyámnak is alighanem jobban sajgott a lelke, mint a néhány nappal korábban eltört lábujja. Szarka Tamást is alighanem enyhén szólva megzavarta az elmaradt magyar nyelvű üdvözlés, mert egy igen sokat mondóan hangzó Ahojte-Sziasztokkal köszönt be a rajongóknak. Képzavarral élve, most aztán rendesen belecsaptak a húrok közé Tamásék. Úgy eszembe jutott, hogy a jelenlegi népegészségügyi adatok szerint nem véletlenül írhatta Szarka Tamás a Cseh vitéz dalához ezt: „Kde je tolik madaru, hol vannak magyar, elfogytak ha-ha-hamar…”, de azt biztosan tudom, hogy a refrént sem véletlenül írta: „Kardod markold, ne dadogj, szépen, még egyszer az Úristenre tekints fel!” Mert amikor nem hangzik el egy elvileg demokratikus országban a kisebbség nyelvén is, jelen esetben, Szlovákiában, magyarul egy koncert megnyitó beszéde, akkor kérem, nem dadogni kell, hanem képletesen szólva megmarkolni a kardot – az újságíró kardja a tolla – hát ezért is markoltam meg! –, s az Úristenre már nem is kell feltekinteni, mert ő sok ajándéka mellett a Ghymessel is megajándékozta a MAGYART, s ha sok magyar hallgatja a Ghymest, akkor nem fogyni fogunk, hanem gyarapodni! S ha mégse lenne igazam, s mégiscsak pár száz esztendő múltán elfogynánk mi magyarok, akkor egyben biztos vagyok: Galántán a tücsök a Tánc a hóbant fogja hegedülni.

D. Tok Ernő, Felvidék.ma