Boráros Imre Kossuth-díjas színművészt nemcsak a Kárpát-medence magyarsága ismeri. Sokat járt külföldön, Svédországban, Hollandiában, Kanadában, az Egyesült Államokban, ahol többször is fellépett az ottani magyarok előtt önálló estjeivel, illetve saját maga által színpadra alkalmazott monodrámákkal, amelyek középpontjában többnyire egy-egy jeles magyar történelmi személyiség áll.
Hol van ezekre a drámákra nagyobb szükség: Kanadában vagy Dél-Szlovákiában?
Ez nagyon nehéz kérdés. Nemcsak Amerikában és Szlovákiában, de Magyarországon is szükség van rájuk. Engem az vezetett, hogy sok kedves pedagógus ismerősömtől hallottam, de másoktól is, hogy az ifjúság – tisztelet a kivételnek – egyre kevesebbet olvas, egyre kevesebbet foglalkozik irodalommal, történelemmel. Arra gondoltam, hogy nekem voltak példaképeim: nagy színészek, akiket tiszteltem, Sinkovits, Bessenyei és még néhányan, és biztosan számukra is voltak annak idején olyanok, akikre felnéztek. Ugyanígy az ifjúságunknak is kellenének példaképek. Nem azt mondom, hogy Dobó Istvánként karddal az oldalukon járjanak iskolába, de valami kellene, hogy az egész ITTLÉTnek legyen értelme: kell lelki táplálék is az ebéd, vacsora és a sör mellett.
A monodrámák sorában jól tudom, hogy a Dózsa volt az első?
Igen, Székely János drámája számomra azért is feledhetetlen, mert a 80-as években felvette a Kossuth Rádió, és többször meg is ismételte. Aztán jött Síposhegyi Péter barátomnak szintén a 80-as években írt darabja Viszockij életéről: „Mielőtt csillag lettem.” A zseniális színész, költő, énekes sorsa a Szovjetunióban igazi dráma. A komáromi Jókai Színházban mutattam be. Bátran mondhatom, hogy még a fiatalok visszajelzése is olyan volt, mint egy rock-koncerten.
Boráros Imre Kossuth-díjas színművész Esterházy János emlékérmet kapott (Fotó: Dunajszky Éva/Felvidék.ma)
Azért az olyan darabokhoz, amelyek a közelmúlt magyar személyiségeiről szóltak, szólnak, már kellett a rendszerváltozás után megváltozott légkör.
És az olyan írók, mint a sajnos korán eltávozott Síposhegyi Péter, aki a „Hantjával sem takar” című, Esterházy János passiót írta, vagy barátom Tarics Péter Mindszenty bíborosról írt drámájával. Magam is íráshoz fogtam, mert sajnos egyre kevesebb a felvidéki színpadi szerző, így Mács József két könyvéből írtam magamnak egy monodrámát: Meddig ember az ember? címmel.
Ezzel nyitotta meg 2013-ban a Boráros Imre Színházat.
Már jó ideje érlelődött bennem az elhatározás, hogy saját színházat alapítok mindenekelőtt a felvidéki magyar valóság bemutatására. És akkor jött Csáky Pál „Hit és hűség” című drámája, amelyet saját könyvéből írt, és száz évet ölel fel. Ez igazán rólunk szól, a felvidéki sorsról a Monarchiától egészen a prágai bársonyos forradalomig, közben a háború, a kitelepítés és az elvtársi évek borzalmai, szinte el sem hiszem, hogy ennyi mindent átélt az emberiség, legalábbis itt, a keleti tömb országaiban.
Csáky Pál gratulál Boráros Imrének (Fotó: Oriskó Norbert/Felvidék.ma)
Ez már nem is fért a monodráma keretei közé.
Ez egyfelvonásos, mert Csáky egy felvidéki dinasztián keresztül – benne önmagával – láttatja a kort. Ketten feleségemmel, Petrécs Annával, és a narrátorfiút alakító Tarics Péterrel jelenítjük meg a történetet. És ezekkel az előadásokkal járjuk az iskolákat, ifjúsági klubokat, és tapasztaljuk, hogy a fiatalok bizony nagyon keveset tudnak ezekről az időkről. Én, aki az anyaországon kívül élek, ezért szeretném ezt a magot elültetni, hogy igenis nem szabad a velünk történtekről, múltunkról megfeledkeznünk. Ez nem azt jelenti, hogy minden nap csak erről fogunk beszélni, de ez a mi örökségünk. Úgy gondolom, hogy ha az ember ezzel tisztában van, és elraktározza a lelke mélyén egy kis polcon, akkor ez erőt kell hogy adjon a továbbiakban is, annak tudatát, hogy igenis mi itt vagyunk, magyarként, és még vagyunk!
