Egy régi világból jött emberként nehezen értem meg ezt az erőltetett állatszeretetet, állatvédelmi törvényt követelő nemzedéket. Komolyan gondolkodom, talán velem van a baj?
De hát mindig volt kutyám. Macska csak vendégként, és hogy magamra maradtam, a két éve szilveszterkor eltűnt kutyám helyett újra elfogadtam egyet. Mert rossz egyedül, kell egy házőrző, aki jelez. Ennyi. Még annak árán is, hogy a virág-, és parkszeretetem eddig felülmúlt mindent, s ennek most tudom, vége. Talán ezzel bizonyítom, hogy nem vagyok sem háziállat-, vagy kutyaellenes, és állatkínzó sem, mégha nem is a szobámban van a kutyám.
Mindez a gondolat foglalkoztat engem, mivel valamit nem értek, illetve erősen elgondolkodtat. Mint jeleztem, a régi világból vagyok, és falusiként tapasztaltam, hogy minden falusi portán volt házőrző kutya. A szó legnemesebb értelmében. S ennél szebb és nemesebb feladatot egy családhoz tartozó házőrzőnek nem lehet elképzelni.
Ebből már érthető, hogy akkor abban a normálisabb világban a kutyának is megvolt a maga dolga, feladata, mint a család minden tagjának. Ha „rossz volt”, kikapott, lehet botütéssel, vagy egyéb módon, de soha nem kínzással, csakúgy mint a kis emberkék, akiket pofonnal, kukoricára térdeléssel, fejeléssel, és sok egyéb módon figyelmeztettek, hogy valamit nem jól csinál.
Az is fontos volt, hogy legyen ólja, napi ennivalója (akkor még nem műétel), mert mindig volt annyi maradék, hogy kutya, macska, disznó, tyúk ne éhezzen. Az egykori gazdi nem tudta, mi az a fajkutya, de a feladatát pontosan tudta, és a kutya is belenőtt a feladatába. Summa-summárum: gazdi és kutyája ki-ki a maga feladatát ellátva, éltek békességben, olyannyira, hogy olykor cirógatást is kapott a jól viselkedő házőrző.
Aztán teltek–múltak az évek, és falunkban, de más községekben is egyre több tizen-huszonévest, sőt idősebb hölgyet látok rövid pórázon sétáltatott kutyával, olykor nagy rángatások közepette. Nem mindig tűnik úgy, hogy a hatalmas vagy kicsi fajkutya, illetve öleb, nagyon jól érezné magát. Nem is érezheti, hiszen nem szabad…
Aztán a másik dolog a szobakutyák helyzete, amelyeknek már régen nagyobb becsületük van, mint egy nagymamának, vagy uram bocsáss, a gyereknek. A minap látogatóban voltam, és a fotelben nyüszített a kutyus, mondom a gazdinak, jelez valamit. S ekkor jött a válasz, hogy meg kell simogatni.
Megértettem én, csak megdöbbentem: vajon ebben a családban hányszor simogatják meg egymást az emberek, vagy a gyereket, mert az nem nyüszít, nem is mondja, csak várja. S ki is mondtam hangosan, mire döbbenetes csend lett.
Nem értem, nem értem én ezt a világot. Valahol azt mondta egy orvos, hogy a háziállatok ugyanazokat a betegségeket kapják el, amit a gazdájuk. (rák, bélbetegségek, fertőzések, stb). Valamikor ilyesmi nem volt. Állatkínzás sem volt. Védeni sem kellett az állatokat, menhelyek sem voltak. „Csak természetes” állatbarát volt minden család. A gyereknek az otthonában a családdal, a nagymamával volt természetes együtt élni, a házőrző kutya meg a küszöbön őrizte a családot, és a házat.
A magányban mindig jó volt egy kutya, macska a háznál, de az egyedüllétet nem ezek oldották meg, hanem a rokon, a szomszéd, a barát, barátnő, és a közösség.
Azon sokat gondolkodom, hogy vajon miért jutott ide az emberiség, hogy állatvédelmi törvénnyel kell védeni a házőrzőket, és az is elgondolkodtató, hogy állatszeretetből a toronyházakba bezárt kutyák ülnek egy párnán, vagy a nagyobb alkatúak egy szűk alig pár méteres ketrecben keringenek egész nap. Majd a vége az lett az ilyen állatbarát szeretetnek, hogy el kellett altatni, mert az izmai olyannyira megmerevedtek, hogy lebénult.
Ezért is kérdezem újra: kit vagy mit szeretünk igazán?
