A szőgyéni Szépkorúak Klubja és a községi könyvtár közös szervezésében került sor a község múltját idéző előadásra az oktatás jegyében.
Gábris József, a „Szőgyén” című könyv írójának veje, az Esztergomban élő Telekesi Gábor magyar szakos tanár vette számba apósa hagyatékát, és a „Tanítás és iskola Szőgyénben a kezdetektől a XX. század közepéig” címen tartotta meg előadását a régi községháza előadótermében.
Az 1928-ban született Gábris József az 1947-es kitelepítések miatt volt kénytelen elhagyni szülőfaluját, Szőgyént. Tanulmányai elvégzése után Esztergomban élt, és a Vitéz János Tanítóképző Főiskola tanáraként, majd igazgatójaként dolgozott 1992-ben történt nyugdíjba vonulásáig. 1971 és 1990 között szerkesztette a főiskola tudományos közleményeinek 27 kötetét, valamint a Főiskolai Kiskönyvtár címen megjelenő kiadványsorozat 15 kötetét. Döntő szerepet játszott az esztergomi tanítóképzés 150 éves jubileumának megszervezésében és programjának dokumentálásában. Kezdeményezője volt a szlovák nemzetiségi tanítóképzés Magyarországon történő megindításának, országos koordinátora a hátrányos helyzetű fiatalok felvételi vizsgára történő felkészítésének, és irányította a Komárom, Nógrád és Pest megye tanítóinak továbbképzését. Aktív szervezője, és a 2010-ben bekövetkező haláláig irányítója volt az Esztergomi Tanító- és Óvóképzős Öregdiákok Egyesületének. Feldolgozta Majer István népművelői munkásságát és megírta az esztergomi nevelőképzés történetét.
Dr. Gábris József hagyatéka szerint szülőfalujában, a tanintézmények sorsa a következőképpen alakult:
Szőgyénben a XVII. századtól kezdődően lehet tudni úgynevezett iskolamesterekről, akik a tanítás mellett közigazgatási teendőket is elláttak és így a plébános munkáját segítették. Az első iskolamester, akiről már írásos emlék található, Szendy István volt 1672 és 1697 között. Őt Szentes Mihály követte, majd az 1701-es feljegyzésben Szepesy János látja el az iskolamester feladatát. Később Méry György 1714 és 1718 között, majd Üröghy János 1718-tól 1732-ig. Az 1732. évi egyházlátogatási jegyzőkönyv szerint az iskolamester Cséffery János volt 1754-ig. Ekkor már ismeretes a tanulók száma, mindössze öten voltak. A mester díjazása a tanulók számától is függött. Ő volt Magyarszőgyén és Németszőgyén kántora és nótárius jegyzője. Ebben az időben még nem volt tanítóképzés, Cséfferyról tudni lehet, hogy négy gimnáziumi osztályt végzett. Ebben a jegyzőkönyvben olvasható, hogy az 1730-ban emelt iskolaépület a megállapítás alapján jó állapotban volt. Később azonban a Bákonyi Mihály (1760-1776) idején végzett látogatás alkalmával már megemlítik, hogy az épület tatarozásra szorul. A következő iskolamesterek Szepsy István (1760-1766), majd Szenczi Ferenc (1766-1784) voltak. Ezekben az években már jelentősen emelkedett a tanulók száma, mert segédtanítói állást is szerveztek, sőt, 1796-ban egy tanteremmel is bővítették az iskola épületét. Ekkor az iskolamester Farkas János (1784-1809). 1827-ben az esztergomi érsek új iskolát építtetett, melyben öt tanterem, kántortanítói lakás és három tanító részére egy-egy lakószoba kapott helyet. Ebből arra lehet következtetni, hogy emelkedett a segédtanítók száma is, akik az iskolamesternél étkeztek, amiért előre megállapított díjat fizettek.
Az új iskola tetejére rácsos ablakú kis torony épült haranggal, mely a tanítás kezdetét és végét jelezte. A könyvtárban ekkor ötven darab könyvet jegyeztek. Az iskola munkáját az egyház és a község tekintélyes embereiből alakult iskolaszék, mint testület ellenőrizte, melynek elnöke a mindenkori plébános volt. 1809-től 1816-ig az iskolamester Rézer Antal volt, majd ismét Farkas János töltötte be a posztot 1843-ig. Őt Csongrády István (1843-1853), később Papp Lőrincz (1853-1868) követte. A következő évtizedekben a Csongrády család tagjainak tevékenysége igen jelentős a község életében. 1868-ban Csongrády István fia, Lajos került a főtanítói és kántori székbe, ahol nyugdíjazásáig szolgált. Generációkat nevelt, melynek tagjai nagy tisztelettel emlékeztek később is a „mester úrra”. Ő kezdeményezte az iskolás gyerekek körében a karácsonyi pásztorjátékot, a felnőtteknek pedig népszínműveket tanított be. Ő volt az első, aki könyvet, folyóiratot adományozott a jól tanuló gyermekeknek. Kezdetleges sokszorosítóval készített saját tankönyveiből tanított. Kántorként egységes ima- és énekeskönyvvel látta el híveit. Templomi énekkart szervezett, meghonosította a karácsonyi ostyasütést, és az ő sürgetésére és közbenjárására kapott a németszőgyéni Nagyboldogasszony-templom új, korszerű orgonát.
A század végén, 1895-ben megjelentek a községben az első tanítónők: Lerner Ilona, Rácz Anna, Harte Terézia, Pummerschein Lujza, később Metzker Berta, Gizinger Lenke. A férfi tanítók közül ismertek e korból: Szabó János, Molecz Győző, Neményi Károly, Szvododa Román.
A tanulók és a tanítók létszáma állandóan emelkedett, így a két község elöljárósága 1901. április 19-én tartott ülésén határozatot hozott, hogy összefogással, a régi iskola helyén, a nagytemplom magyarszőgyéni oldalán új, nagyobb iskolát építenek, melynek költségeihez banki kölcsönt is hajlandók igénybe venni. Az új épület 1904-ben már fogadta az ifjúságot és a tanítókat. A község első emeletes épülete volt, ahol 8 tanterem, 4 egyszobás tanítói és egy háromszobás kántortanítói lakás, valamint iroda, szertár ‒ mely múzeumként is szolgált ‒, könyvtár és színpad kapott helyet.
Az iskola kirándulásokat is szervezett, mely akkoriban újdonságnak számított. Így kialakult az a szokás, hogy a tanév végén az iskola ifjúsága és tanítói egy napot közösen töltöttek el a rendeskúti majornál lévő erdőben. Megmozdulásukat majálisnak nevezték. A rendezvény színhelyére közös énekszóval vonult az ifjúság. Az erdő egy tisztásán, a Rendeskút mellett emelt Erzsébet királynő-emlékműnél egész napos programról gondoskodtak a szervezők. Ez a szokás annyira rögződött, hogy egészen az 1940-es évek közepéig minden tanév végén megismételték.
Csongrády Lajos 43 évig szolgálta a község lakosságát, 1911-ben vonult nyugdíjba. Ekkor az iskolaszék Bíró (Boncsek) Bélát választotta igazgatónak és kántornak. A világháborút követő trianoni döntés után a község Csehszlovákia részévé vált. 1921-ben az iskolának szlovák felirata lett, de a tanítás nyelve magyar maradt, a szlovák nyelv oktatása a II. osztálytól vált kötelezővé. A tantestületben két tanító beszélt szlovákul. Azok a szülők, akik gyermeküket szlovák tannyelvű iskolába kívánták járatni, a szomszédos Arad-pusztára küldték őket, ahol a szlovák telepesek saját iskolát működtettek, melyet a faluból tanévenként 4-5 tanuló látogatott.
A húszas évek második felétől egyre gyakoribbá vált a vita az iskolát irányító katolikus iskolaszék és a község között. A világi hatalom költségén emelt épület egyházi tulajdon lett, de működéséhez a község is hozzájárult. Két-három évtized múltával komoly felújítást igényelt az épület, illetve már ekkor szűknek bizonyult. A bővítés gondolatát az iskolaszék már 1929-ben felvetette, de megoldását a községtől várta. Közben nőtt a tanulók létszáma, nem csupán a lakosság számának emelkedése miatt, de a nyolcosztályos elemi iskola bevezetése is előidézte. 1932-ben már 694 tanköteles tanulója volt a két községnek, az eddigi 11 osztály mellé szükségessé vált a tizenkettedik megnyitása is, viszont az iskolaépületben erre nem volt hely. Ennek orvoslására egyik elgondolás az iskola bővítése volt, természetesen községi hozzájárulással. Ezt az elöljáróság nem fogadta el, csak abban az esetben, ha nagyobb beleszólást kap az oktatás ügyeibe. Mivel az iskolaszék ragaszkodott a teljes körű hatalomhoz, így ez nem valósult meg. Ekkor a község megvásárolt egy házat, ahol két osztályt helyeztek el, kettő a községháza épületében kapott helyet, egy osztály az orvoslakban, mivel az orvos a saját házába költözött.
1937-ben 590 tanulója és 12 nevelője volt az iskolának. Mivel a régi orvosi lakot a csendőrségi laktanya céljára kívánták felhasználni, végül bővítették az iskola épületét, és belső építéssel két új tantermet hoztak létre.
1932. július 11- én a testületi ülésen felvetették, hogy a már működő egyházi elemi iskola mellett állami, vagy községi iskolát kellene létesíteni. Egyre több szülőt foglalkoztatott ezekben az években az a gondolat, hogy gyermekét valamilyen felsőbb iskolába járassa. Ilyenfajta iskolatípus volt akkor a négy évfolyamos polgári iskola, ahová az elemi negyedik osztályának elvégzése után iratkozhattak a tanulók. Ez a képzés abban az időben társadalmi igényt elégített ki, és nagyobb műveltséghez jutatta tanulóit. Erre vállalkozott a képviselő-testület, és ennek érdekében 1937. április 24-én felhívással fordult Köbölkút, Kisújfalu, Sárkányfalva, Gyiva, Nagyölved, Kural, Kéty, Farnad, Libád és Bart községekhez, melyben felkérte azokat, hogy csatlakozzanak a Szőgyénben létesítendő polgári iskola megszervezéséhez. A határozat szerint „ A községi polgári iskola felépítésével és fenntartásával összefüggő összes tárgyi kiadásokat a község viselje. A létesítendő iskola tanítási nyelve magyar legyen. A község ezen iskolánál létesítsen egy igazgatói és megfelelő számú tanári állást, és biztosítsa részükre az iskolafenntartó által viselendő teljes fizetést, az állami segélyezés hozzájárulásával. A község kérvényezze ezen iskola engedélyezését az iskolaügyi hatóságnál.” E döntés megszületése után a katolikus iskolaszék még kevésbé számíthatott jelentősebb községi támogatásra. Az iskola megvalósulása minden bizonnyal kiemelte volna a községet környezetéből. Az ügy elhúzódott, majd lekerült a napirendről. Új gondolatok foglalkoztatták az embereket.
Amikor a községet visszacsatolták az anyaországhoz, az iskolaügyi hatóságok felelősségre vonták Bíró Béla iskolaigazgatót és kántort, akinek vétkéül rótták fel azt, amiért túlbuzgón kiszolgálta a csehszlovák hatóságokat, és azt is, hogy része volt az iskolaszék és a község közti évtizedes torzsalkodásnak, ezért elbocsátották állásából. Az iskola igazgatója Kiss József lett, a kántori teendőket Drobny József és Erőss Imre tanítók látták el mindaddig, míg erre nem kapott megbízást a Komáromból érkező Lohner József. A front közeledéséig a háborús események sem zavarták a tanítást, de az 1944/45. tanév már nem volt teljes értékű. A nevelőtestület ezen időszakban a következő személyekből állott: Bátori Emil, Bátori Emilné, Bíró Béláné, Drobny József, Drobny Józsefné, Erőss Imre, Erőss Imréné, Kiss József, Kiss Józsefné, Pál Elemér, Szabó Istvánné, Schwarczer Márta. Rajtuk kívül részt vett az iskola munkájában a templom kántora is. A XX. század közepéig az elmúlt évszázadokban mintegy száz tanítója volt a községnek.
Óvoda a községben – A képviselő-testület 1915. május 22-i ülésén alispáni leiratot ismertetnek, melyben a megye vezetője óvoda, vagy nyári menhely létesítésére szólítja fel a községet, mely szerint kétféle gyermekintézményt működtethetnek. Az egyik állandó, a másik alkalmi jellegű, faluhelyen a nagy nyári munkák idején működhet. A falu vezetése az utóbbit valósította meg, és az idénymunkák alatt az iskola egyik tantermében gondoskodtak a gyermekekről. A két háború között a nyári idényóvoda megszakításokkal működött, sőt volt olyan időszak, amikor a rászorultak étkeztetésben is részesültek. Az állandó jellegű óvodaprogram csak 1948 decemberében valósult meg a községben.
