Váci Mihály több mint ötven évvel ezelőtti sorai jutnak eszembe. Mindenkinek valami hiányzik, valamit mindennap elmulasztunk…
Hit, szeretet, béke, család, összetartás, segítség, megértés, törődés, hála, köszönet, bizalom, egy társ, egy barát, egy simogatás, egy ölelés, egészség, nyugalom… talán a legfontosabbak. A pénzt nem írom ide, mert a pénz nem boldogít, s a felsorolt fizikai, érzelmi dolgokat pedig semmiképpen sem pótolja. Aki másképpen gondolja, az még nem tudatosította, hogy a felsoroltak közül egyiket sem lehet pénzért megvenni.
S vajon kitől várjuk álmaink, vágyaink megvalósítását? Nem egymástól? Csakis egymástól kellene várni, egymásnak adni! S mégis: valami (ezekből) nincs sehol. Nyugtalan, türelmetlen, hálatlan, önző az ember, aki ezeket a másiktól nem kapja meg, vagy nem adja meg társának. S beteg a világ, nagyon beteg. Lelkileg, fizikailag is – egyre betegebb!
Valahol, valamit nagyon kihagytunk, elrontottunk, figyelmen kívül hagytunk, nagyon kimondjuk, vagy éppen nem mondjuk ki, nem mutatjuk ki a jót, a szeretetet, a dicséretet, az elismerést, a köszönetet, azt, amit érzünk. Ha a mindennapi valóságot nézzük, észleljük magunk körül: rohanás, fáradtság, hajtás, pénzszerzés, elégedetlenség – amíg bírjuk, ezt űzzük.
Gyermekeink, unokáink minél jobb élete érdekében, nem egymásra figyelve neveljük őket, hanem őrült teljesítményeket, eredményeket várunk el tőlük, tanulásban, sportban, versenyeken, hogy jobbak legyenek mindenkinél. Légy első, ez a vezényszavunk, függetlenül attól, hogy képes-e a versenyre. Ezt többé-kevésbé már kamaszkorára belekódoljuk, akinek pedig nem megy, az lemarad, magányos, kirekesztett lesz, nyugtatók, kábítószerek rabjaként túléli vagy sem, a rázúdított kudarcok sorozata ki tudja hová sodorja őt. S a szülő mit sem észlel az egészből, ő hajtja a családnak a (megélhetési) szükségleteit. S észre sem veszi a másikat, azt, mi zajlik, mi törik össze egy-egy hozzátartozóban.
S az iskola, amely egykor az alapismeretekre tanította a gyerekeket: írásra, olvasásra, hitre, hazaszeretetre, szülők és felnőttek iránti tiszteletre, munkára, szakmai felkészültségre…
Hol van ez már?!
A mai iskolarendszer egy versenypályához hasonlítható. A pedagógus lett mindenki kiszolgálója, fentről, lentről, szülőtől, társadalomtól. Teljesítenie és kimutatnia kell eredményeket, versenyszellemet, nyelvi teljesítményt és sok minden mást.
S hol marad az illemtan, a nemzettudat, a hovatartozás, a hagyomány, a múlt tisztelete, a szakmák megismerése, a munkára való nevelés, a közösségtudat, a barátság, a szeretet és a hit ismerete, a becsület, az őszinteség, a nyílt és őszinte véleménynyilvánítás, a gyermek megismerése. S azt hiszem, el is jutottunk a társadalmi betegségek gyökeréhez: miért van így?
Valaki valamikor kitalálta a hittan és az etikai nevelés közötti választást, a szülőnek adva a jogot. Annak a szülőnek, akinek a szülei vagy 50 éven át nem tudták, mi a hit, vallás, remény és szeretet. A fogalmat, hogy etika, hallja, de az alapjait nem ismeri, s mivel nem részesült vallási nevelésben, gyermekét inkább etikára adja. S hogy az etikát tanító pedagógus mit tud, tanult erről, az megint más lapra tartozik.
Példaképek sincsenek már, nem divat, mert nincsenek apa- és anyapéldák, annál több az utcai példa. Akkor hogy tudná a mai szülő, hogy minek a hittan, minek az esztétika, netán művészet, hagyomány…
Kultúra, politika, nemzetvédelem, anyanyelv, hagyomány – itt és most lassan bomló fogalmakká válnak. A káosz pedig nő. Ráfogjuk politikusra, vezetőre, főnökre – mindenki bűnös, csak mi nem. Elvárásaink ugyan vannak, de tőlünk ne várjon el senki semmit. Felelősségérzet, lelkiismeret, (már ahol van) a szűk családban, településen, társadalomban, nemzetben már a házainkat körülvevő kőfalak, vagy a tömbház négy fala mögé szorul.
A költő szavai ma is nagyon érvényesek, s azokban bízunk, akik ezt másképp gondolják és elkezdték a másik életet, melyről így ír verse utolsó soraiban:
Újra kell kezdeni mindent,
– minden szót újra kimondani.
Újra kezdeni minden ölelést,
– minden szerelmet újra kibontani.
Újra kezdeni minden művet és minden életet,
– kezünket mindenkinek újra odanyújtani.
Újra kezdeni mindent e világon,
– megteremteni, ami nincs sehol,
de itt van mindnyájunkban mégis,
belőlünk sürgetve dalol,
újra hiteti, hogy eljön
valami, valamikor, valahol…
