Miért nincsenek napjainkban jóízű, termékeny viták, vagy ha van is vita, az miért meddő? Az ideális párbeszéd lelki feltételei sajnálatos módon hiánycikké lettek.
A párbeszéd akkor sikeres, ha megértjük, mit akar mondani a másik, és mi is kertelés nélkül kimondjuk a véleményünket. A párbeszéd nem megalkuvás. Kizárja a türelmetlenséget, a vitapartner sértegetését és a meddő szócsatát. Gyümölcsöző párbeszéd csak olyan emberek között lehetséges, akik igazán átgondolták és vállalják a maguk nézetét, de meghajolnak a tények előtt.
A párbeszédben mindig kapunk valamit a másiktól: valamiképpen behatolunk a másik világába, és ez sokszor arra késztet, hogy revideáljuk saját álláspontunkat.
(Ez a gondolatmenet döntően Szabó Ferenc S.J. Párbeszéd a nem-hívőkkel című cikkére támaszkodik (Katolikus szemle 1968. 279-284.)
Párbeszédet, vitát akkor érdemes rendezni, ha a résztvevők mindegyike egy azon célra törekszik. Száz évvel a „Nagy Háború” befejeződése után régiónkban ilyen közös cél lehet, hogy egyetértés alakuljon ki a Kárpát-medencében élő nemzetek együttélésének mikéntjéről. Teremtsünk lehetőséget a problémák feltárására és keressük meg a mindenkinek elfogadható megoldást. A sikeres párbeszédnek témájától függetlenül vannak jellegzetességei, mondhatni feltételei. Az alábbiak ennek felvázolására törekednek.
A párbeszéd természetét elemezve megkülönböztetjük az elméleti párbeszédet és a gyakorlati együttműködést. A párbeszéd nem pusztán az eszmék meddő egybevetése, de nem is egyszerű együttműködés, még kevésbé taktikázás. Feltételezi a megnyílást a másik felé, a másik partner tiszteletét, az ő igazságának, ha lehet, az elfogadását, de legalább megismerését és megértését.
A párbeszéd akkor sem reménytelen, ha a vitázó feleknek homlokegyenest ellenkező a véleménye.
A párbeszéd különböző nézetet valló élő emberek között zajlik. A sikerhez meg kell találni egy közös kiindulópontot: olyan egyetemes emberi értéket, amelyeket mindkét fél elismer. Továbbá minden mégoly ellentétes gondolatrendszerben van lényeges mag és van másodlagos elem. Ez utóbbiakban, még nagyon ellentétes álláspontok esetén is lehet találni közös pontokat.
A párbeszéd csak akkor lesz termékeny, ha nem mossák el a nézetkülönbségeket, ha mindkét fél világosan kifejti álláspontját, de mindig kész arra, hogy elfogadja — önmaga gazdagítására — a másik igazságát. Az igazságról alkotott különböző vélemények persze megnehezíthetik a párbeszédet. Jó, ha a vita során a felek valamiféle közös nevezőre jutnak legalább a tényekről, ha közös értelmezésük (még) nem is lehetséges. A vita akkor sem hiábavaló, ha ez sem sikerül: az egyetértés lehetetlenségének megállapítása is jelentős eredmény. A párbeszédet meg kell kísérelni, de az egyetértést nem kell erőltetni.
Melyek a sikeres párbeszéd feltételei? Mindenekelőtt az igazság és a szabadság légköre szükséges ahhoz, hogy a vita termékeny legyen. A résztvevők ne legyőzni, hanem meggyőzni, vagy legalább megérteni akarják egymást. Az igazsághoz való hűség megköveteli, hogy világosan adják elő az álláspontjukat. Az azonos kifejezések mögött gyakran lényegesen eltérő tartalom (és szándék) búvik meg. A kétértelműségek növelik a zűrzavart, mivel elrejtik a különbségeket vagy épp az azonos véleményeket ellentéteseknek mutatják.
A párbeszéd ezenkívül bátorságot követel: minden kertelés nélkül elő kell adni a saját felfogásunkat és ugyanakkor el kell ismerni a másik igazságát is; ez pedig sokszor arra késztet bennünket, hogy revideáljuk saját elméleti és gyakorlati állásfoglalásunkat.
Ezenkívül a párbeszéd csak akkor lesz gyümölcsöző, ha szakavatott, hozzáértő, felkészült partnerek között folyik.
Érdemes megkülönböztetni a hivatalos és a magánjellegű dialógust. Nagyobb felkészültség és óvatosság szükséges, ha két ország hivatalos képviselői tárgyalnak, mint ha magánjellegű, civil szervezetek cseréjnek eszmét. Az elmúlt száz év tapasztalata alapján jó lenne intenzív, sok csatornás magánjellegű párbeszéd a Kárpát-medencében élő nemzetek között. Ezek alapozzák meg, illetve ezek adnak hitelt az államközi megegyezéseknek, amelyek nagy veszélye, hogy írott szóként elfekszenek a levéltárakban, s nem fakad élet belőlük.
Hiába volt körültekintő és korszerű a kiegyezés utáni magyarországi nemzetiségi törvény, a gyakorlatban soha nem érvényesült. Régiónkban ma is szebbek a kisebbségek törvényes jogai azok megvalósulásánál.
Szólni kell a párbeszéd formáiról. A személyes jelenléten alapuló konferenciák fontosak, ezeken lehet a legtöbb esély a félreértéseken alapuló viták tisztázására. De van értelme az írott párbeszédnek is. Az újságban, folyóiratban, könyvekben megjelenő gondolatok is részei lehetnek a dialógusnak. A nyilvános párbeszédnek ez a formája még több körültekintést igényel: hiszen az írott szó visszhangja szélesebb és maradandóbb, mint egy alkalmi felszólalásé. Viszont előnye az, hogy egy cikk írásakor könnyebben elkerüljük az improvizációt és a felületes véleménynyilvánítást. Itt azoknak van kulcsszerepe, akik értenek a másik nyelvén és olvassák is a másik oldalon közölteket.
A párbeszéd nem cél, hanem eszköz, hogy ellentétes nézeteket valló emberek közeledjenek egymáshoz. Létező sebeinket nem feltépni, nem újakat okozni akarunk. A közeledésnek lélektani feltételei vannak, amelyeket még 1944-ben fogalmazott meg Esterházy Lujza.
(Esterházy Lujza: A Duna-völgyi béke lélektani előfeltételeiről (Magyar Hírlap 1944. augusztus)
Először arra van szükség, hogy mindkét fél belássa, hogy ő is hibás, nem csupán a másik.
A jó béke létrejöttének és tartósságának második lélektani előfeltétele: az ellenünk elkövetett vétkek, sérelmek megbocsátása. A jó béke harmadik lélektani előfeltétele a kölcsönös áldozatkész önmegtagadás a béke érdekében.
Minden olyan párbeszédnek, amelynek célja valamely konfliktus rendezése, ez a három pont a titka. Sikeresen alkalmazható mind az etnikai, mind a magánéleti feszültségek oldásában. Itt az idő: vágjunk bele. Vagy ahogy Prohászka mondta: Meglesz, gyerünk!
