Sietős autókerekek sercegnek a sónedves aszfalton a kora délutáni szürkületben Balassagyarmat felé. Hamisítatlan téli vasárnap ásít az Ipoly mentén, a hideg szélben csak az egerésző ölyv strázsál a villanypásztor póznáján, hogy a fehér hóleplen begyűjthesse mezei uzsonnáját.
A város előtti falu kocsmája elé erősen használt Merci gördül be, ünnepi sportmelegítőben feszít a sofőr, a rádióból bömböl a családjára aranyesőt kívánó szintén zenész. Nos, ők az örök utazók, nem azok, akiket megérintenek a száz évvel ezelőtti események.
A város főtere még csendes, csak időnként fut át a rendezvény helyszíne köré épített lelátók között egy-egy rendezőasszisztens, hogy egy utolsót simítson az előkészületeken. De a tér sarkán álló kávézó bezzeg hangos, munkálkodik a személyzet, mert az asztaloknál, talpig korabeli egyenruhákban és fegyverzetben, de most még békés egyetértésben, „pepsikokakólát” iszogatva és látványpékségben sült pogácsát majszolva együtt hangolódnak az ellenfelek a hamarosan kezdődő harci bemutatóra. Közöttük kávézni olyan különös érzés, mintha egy hipermodern 5D moziban ülne az emberfia.
Talán vezényszóra indultak egyszerre otthonról az emberek, mert úgy telik meg a tér és lelátók tíz perc alatt, hogy a kezdéskor már egy szuronyt sem lehetne leejteni a közönség között. Rengeteg kisgyermek, fiatalok, a város és a megye vezetői várják fegyelmezetten, az alkalomhoz illően, kissé feszült csendben a kezdést.
Mielőtt azonban papírra vetnénk a mai nap haditudósítását, pár bekezdésnyire térjünk ki az 1919-ben történtekre.
Amint a mindenható Wikipédia is mondja: „A városban levő (magyar) fegyveres alakulatokat a csehszlovákok lefegyverezték és teljes mértékben átvették a város fölötti uralmat. A csehszlovák hatóságok a polgári közigazgatás élére úgynevezett zsupánt helyeztek, aki ez esetben Bazovszky Lajos losonci ügyvéd volt, akit magyar származása nem akadályozott meg abban, hogy haladéktalanul teljesítse a csehszlovák kormány követeléseit.”
Nos, kérem, semmi új a nap alatt, ma sem vagyunk hiányában az ilyen „haladéktalanul teljesítőknek”…, s hogy másban szenvedünk-e hiányt, az talán a tudósítás végére kiderül.
A történetet részleteiben nem ismerőknek fontos megjegyezni, hogy Balassagyarmaton nem a szlovákokat verték ki (a szlovákok, köszönték szépen jól megvoltak a Szent Korona alatt az Ipoly mentén is), hanem a városba január 15-én amolyan beneši mohósággal beszemtelenkedő cseheket, akik még mélyebbre is nyomultak volna, ha az akkori civil lakosság és a vasutasok nem veszik saját kezükbe a sorsukat.
Persze egy sikeres történelmi tetthez szükség van a közösséget vezető bátor és megbecsült elitre is. Mindez adva volt Balassagyarmaton, ugyanis január 27-én Rákóczi István kormánybiztos vezetésével a helyi tisztviselők titokban fogadalmat tettek, hogy szembeszegülnek a megszállókkal, a következő két napban pedig megszervezték a cseh katonák kiűzését.
Felvették a kapcsolatot a 10 km-re lévő Magyarnándor mellett állomásozó magyar erőkkel, és január 29-én hajnalban támadást intéztek a balassagyarmati laktanya ellen. Az ostrom végül délutánig elhúzódott, ugyanis a védők heves ellenállása következtében a magyarnándori katonák komoly veszteségeket szenvedtek, és egy időre vissza is vonultak, ezekben a válságos órákban a hős balassagyarmati polgárok tartották a magyar állásokat.
Mire az este leszállt, Balassagyarmat középületein ismét magyar zászló lengett, a győzelem és a nógrádi városka visszavétele után szerveződő ellenállás pedig a losonci parancsnokságot is rémülettel töltötte el.
Tehát a fenti, korabeli események harci cselekményeit elevenítették fel száz év után, ezen a vasárnap délutánon azok a hagyományőrzők, akik a többezres közönség előtt a metsző hidegben, a deres utcai macskaköveken kúszva, mászva, lopakodva közelítették meg a csehek főhadiszállását és a több mint egy órán át tartó ostrom alatt hűen valósították meg a hősök győztes csatáját. A fájó veszteségekkel együtt, amikor is a gyilkos lövést kapott Czakó Balázs közvitéz utolsó szavai zengtek a színültig megtelt téren:
„Tessék tudatni a szüleimmel, hogy őket nagyon szerettem, de az édes magyar hazámat még jobban szerettem”.
A közönség nagy örömére a mai előadásban megelevenedett az a vidám (bár sokat mondó) jelenet is, amikor az egyik cseh hadifogolynak – példát statuálva – a többiek előtt meg kell esküdnie, hogy felhagy a további támadásokkal, és magyarul, cseh akcentussal kellett fennhangon elmondania a következőt: „Esküszöm, hogy a lábamat soha többet magyar földre be nem teszem!”
Mindezek után a visszafoglalt épület magyar színekbe öltözött és a közönség a katonákkal együtt elénekelte a Himnuszt. Könnyfakasztó pillanatok voltak ezek ott, a helyszínen.
Az előadás végén a programban részt vett hagyományőrzők emlékérmet kaptak és a kicsik, na meg a hölgyek legnagyobb örömére szelfizni, beszélgetni lehetett a katonákkal, fegyvereket mustrálni, üres töltényhüvelyeket gyűjteni, így az egyre szürkébb hófelhők alatt még sokan sokáig maradtak élvezni a hős város kivívott győzelmét.
Csak a „haditudósítónak” kell sietnie, hogy mielőbb postázhassa a hírt a legbátrabb városról. Gyors üdvözlések, kézszorítások az ismerősökkel, rokonokkal, hogy a kocsiban felmelegedve, már összeszedett gondolatokkal érjen haza.
A hideg széltől felszáradt út mentén egykedvű tehéncsorda állja körbe a hatalmas szénabálát, korai vacsoraidejük van. Csak egy-két rebellis marha keresi makacsul, a csordától távol, a villanypásztor közelében a rést.
Vajon mi vitte rá száz éve ezeket az egyszerű embereket és az őket képviselő közéleti és politikai elitet, hogy ne „teljesítsék haladéktalanul” (lásd fentebb) a rájuk kényszerített helyzetet, és ne bújjanak el olyan mondatok mögé, hogy „nem volt politikai akarat” az ellenállásra, jobb a békesség…
A gondolatsort megzavarja az autórádióból Zorán dala:
