A málenkij robottal kapcsolatban ismertek az NKVD, azaz a titkosszolgálatként működő Belügyi Népbizottság propaganda fényképei, amelyeket a lágerekben készítettek. Megdöbbentő, amikor játszóterek, szökőkutak, „vidám” csoportképek, focicsapatok köszönnek vissza a fotókról.
Az uzapanyiti Lehotai Aladár jó ismerője a témának. Gyermekkora óta foglalkoztatja a málenkij robotra elhurcoltak sorsa. Aprólékos tudással rendelkezik, sok túlélővel beszélt. Járt az egykori szovjet lágerek helyén, Luhanszk, Delta, Vorosilovka, Uszpenka, Parkamona, Zorinszk településeken. Azt vallja, hogy inkább az I. világháború eseményeit kutatja szívesen, a kényszermunkával „csak” azért kezdett foglalkozni, mert azt senki nem tárta még fel a borzalmak történtének helyszínén. Ügybuzgósága példaértékű. Nála kerestünk választ a propaganda fotókra is.
Mint kifejtette, Miskolcon a gépgyár a hadseregnek szállító cégként működött. Onnan nem lett volna szabad elvinni a munkásokat. De az oroszok őket is foglyul ejtették. Mesteremberek voltak – hegesztők, villanyszerelők, esztergályosok, marósok, asztalosok, szabók. Ezért a helyiek körében kedveltek voltak, megbarátkoztak velük, élelemért ezt-azt készítettek is nekik. A lágerek területén ezek a magyar mesterek tudtak készíteni, például vízvezetéket szökőkúttal vagy játszóteret, hintákat hegesztettek.
„De a bányából este visszatérve kinek lett volna kedve hintázni? Ez mind a látszat miatt volt. 1947-től az NKVD propagációs felvételeket készített, melyen mindenkinek kötelező volt mosolyognia. Ilyenkor tiszta ruhát kaptak, de a fényképezés után azt vissza kellett adni” – magyarázza Lehotai Aladár, aki nem csupán kíváncsiságból, de a málenkij robotot megjárt falubelijei, közelebbi és távolabbi áldozatok iránt érzett tiszteletből utazott ki oroszföldre, a Donbasz vidékére.
A legnagyobb élményem sokkal többet ért, mint akármilyen kitüntetés
– jegyzi meg Lehotai Aladár a Felvidék.ma-nak adott interjúban.
Amikor ugyanis a Tokaj vidéken járt a kiállításával, fényképeivel, előadásával a kultúrházakban tömött sorok voltak. Mint mesélte, az első sorokban az áldozatok ültek, akik mind-mind afelől érdeklődtek, hogy ma miként néznek ki a lágerek, emlékeznek-e még ott a magyarokra.
„Amikor Rátkán befejeztem a vetítést, senki nem akart hazamenni. A tömeg kétharmada odajött hozzám a kezem szorongatták két kézzel, s könnyes szemmel köszönték, hogy én ezzel foglalkozom” – mondja Lehotai Aladár, akiben olyan emberükre leltek a málenkij robot elszenvedői, akivel könnyű szót érteniük, hiszen ő maga is megjárta a bányatelepeket, kinti temetőket.
Lehotai Aladár neve ismert a témával foglalkozók körében, így Budapesten a Magyar Nemzeti Múzeum Málenkij Robot Emlékhelyen is, ahol „A pokol bugyrai… „Málenkij robot” – Kényszermunka a Szovjetunióban” címmel nyílt állandó kiállítás. Az is a második világháború után tömegesen elhurcolt nők és férfiak számára állít örök emléket. A kiállításnak a Ferencvárosi pályaudvar mellett álló „atombiztos” épület, egykor a Magyar Államvasutak légoltalmi óvóhelye és vezetési pontja ad otthont. Tanulságos minden látogató számára, akiket a kutatócsoportok tagjai vezetnek körbe. Kis hiányossága, hogy a balogvölgyi áldozatokról és elhurcoltakról a térkép nem emlékezik meg. Így Lehotai Aladárnak e téren is van dolga.
Ikonikus alakja ő már a málenkij robotnak. Szereplője volt a 2016-ban készült az Ártatlan bűnösök – Gömöriek a szovjet lágerekben című filmnek, melyet Kisgéresen, Az elhurcoltak központi emlékművének felavatása alkalmából rendezett konferencián mutattak be. Itt a nagybalogi Koós István nyugalmazott tanár is előadást tartott, aki Nagybalogi tragédiák címmel írt könyvet 2006-ban ezen időkről, s szintén sok túlélővel beszélt. Gömörben Nagybalogon és Uzapanyiton kívül Abafalváról és Szentkirályról, illetve a mai magyarországi Kelemérről, Serényfalváról vittek el fiatalokat az orosz Donyec-medencébe. De a gyűjtőtáborba kerültek Hubóról, Sajólenkéről, Kövecsesről és Sajórencskéről is.
Több száz áldozat, összetört szív, tönkrement családi élet, akiknek némi vigaszt jelentett, hogy helyi kutatók érdeklődnek irántuk, s próbálják velük együtt megfejteni, hogy mi miért történt. Lehotai Aladár sorsközösséget vállalt velük, s teljesen átélte a gyötrelmeiket.
A második világháborút követően a szovjetek által megszállt országokból a német lakosságot szerették volna összegyűjteni és kényszermunkára hurcolni. Felsőbb parancsokra egy bizonyos fogolylétszámot kellett teljesíteniük. Mint Lehotai Aladár a kutatásai alapján kifejtette, az elhurcolt személy kiválasztása sok esetben véletlenszerű volt. Ha volt olyan település, amelyre például 100 fő volt megszabva, de 120 német is lakott ott, akkor a 20 németet ott hagyták. Ugyanakkor, ha az adott településen nem volt német, csak például németes nevű magyar, akkor őket is begyűjtötték. Ha valakivel összetűzésbe kerültek, akkor azok is rákerültek a listára. Így estek áldozatul a gömöri falvak. Innen és a tokaji körzetből az elhurcoltakat Miskolcnál vagonírozták be, azzal hitegették őket, csak pár napos munkáról van szó, romeltakarításra kell a munkaerő.
A NKVD egységei Dél-Szlovákiából becslések szerint 3500 személyt zsúfoltak a marhavagonokba, akik nagyobb része magyar volt, csak pár száz főt tettek ki a bódva-völgyi németek. A szerelvény felét Alcsevszk városában csatolták le. Innen a Delta, a Parkamona, a Nikanor, a Liman és a Zorinszk telepre vitték a foglyokat. A vonat másik része Uszpenkáig ment, onnan pedig a vorosilovkai és az ionovkai lágerbe kerültek az ártatlan rabok, akik egy része sosem térhetett vissza, idegenben alusszák örök álmukat.
A fent említett dokumentumfilm a Felcserélt otthonok című kiállítás számára készült, melyet a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumában, a pozsonyi Brämer-kúriában rendeztek meg 2016-ban. A filmet a MaSkmedia készítette, s azt az Emberi Erőforrások Minisztériuma a Gulág Év alkalmából támogatta. Az alkotói között találjuk Jarábik Gabriellát, a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma pozsonyi igazgatóját, Szekeres Éva szerkesztőt és Lichtmannegger László operatőrt, vágót, a hirek.sk televíziós hírportál munkatársait és nem utolsósorban Lehotai Aladár helytörténeti kutatót és Simon Ilona nagybalogi résztvevőt. Az alkotás az Európai Kulturális Örökség Napjai alkalmából 2017-ben Nagyszombatban a Szlovák Nemzeti Múzeum, a Szlovák Köztársaság Műemlékvédelmi Hivatala és a Revue pre kultúrne dedičstvo Pamiatky a múzeá folyóirat szerkesztősége által 26. alkalommal meghirdetett pályázat Film – Videó – Audió – Multimédiák – Internet kategóriában a fődíjat is elhozta.
Lehotai Aladár a tapasztalatairól, az elhurcoltak visszaemlékezéseiből, a málenkij robotra elhurcoltak útvonalát végigjárva a tanulmányúton készített fotódokumentációból könyvet is írt. Ez hosszas előkészítés után a Hagyományok és Értékek polgári társulás – Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma gondozásában, Simon Attila történész előszavával jelent meg.
Olvasmányosan tárja elénk az előzményeket, az elhurcolást, az otthon maradottak gyötrelmeit, a miskolci gyűjtőtábort, az utat az ismeretlenbe. Majd betekintést nyerhetünk a szovjet lágerekbe a szögesdrót árnyékában, a kinti életkörülményekbe, az egyes munkatáborok mai helyszíneibe, illetve a szabadulásba, s nem utolsósorban a gömöri elhurcoltak névsorát is feltárja. A „Málenkij robot – Gömöriek a szovjet lágerekben” című könyv is hozzájárul ahhoz, hogy még nagyobb figyelmet kapjanak azok, akik ártatlanul megjárták a tetves, szénporos Oroszország poklait.
