Hetvenöt esztendővel ezelőtt, 1945. február 13-án a Vörös Hadsereg hivatalosan is befejezettnek nyilvánította a magyar fővárosért vívott harcokat. A rommá lőtt és bombázott, kifosztott Budapesten akadtak olyan polgárok, akik naplószerű jegyzetekben örökítették meg az ostrom hétköznapjait.
Közéjük tartozott a felvidéki – henckói – születésű dr. Lux Gyula (1884-1957), aki a losonci 25. közös gyalogezred kötelékében harcolta végig a Nagy Háborút és az összeomlást követően Budapesten maradt. A szépen dekorált tartalékos hadnagy 1944-ben már nyugalmazott tanügyi főtanácsos volt és Budán, a XII. kerületi Orbánhegyi út 13. szám alatt lakott családjával.
Az első világégés mellett az 1944-1945-ös budapesti harcokról is naplót vezetett, amelyet unokája Hadinaplóm címmel jelentetett meg a Puedlo Kiadónál 2016-ban és jelen sorok írója rendezett sajtó alá. A könyvet lapozva idézzük fel, hogyan látta Budapest 1945-ös „megszabadulását”.
1945. február 4.: „Az első orosz katona február 2-án reggel fél hétkor jött be hozzánk. Azt kérdezte, hogy van-e itt német katona. A német katonák azonban már elvonultak innen, s azt mondtuk, hogy csak civilek vannak itt. Akkor jöjjenek ki azonnal a férfiak. Kénytelenek voltunk, én és a házmester, felvenni a télikabátot és a katonával kimenni. Felmentünk az Istenhegyi útra, ahol egy nagy orosz ágyú állt a Székács utca sarkán. Ezt az ágyút kellett a kerteken keresztül lehúznunk a mi kertünkbe. Közbe’ természetesen még más házakból is kizavarták a férfiakat, mert hiszen ketten meg sem bírtuk volna mozdítani ezt az ágyút. Amint ezt lehúztuk, újból fel kellett menni, hogy egy másikat húzzunk le. Ez eltartott kb. délig; ekkor hazaengedtek bennünket.
Mialatt én távol voltam, azalatt sok orosz katona járt a lakásunkban, és minden szekrényt feltörtek és mindent kiszórtak, és ami nekik tetszett, főleg ruhákat, azt mind elvitték. Elvitték a gramofont és a lemezek nagy részét, amit pedig nem vittek el, azt összetörték.
A lepedőkből és abroszokból hóköpenyt csináltak, vagy az ágyúkat takarták le velük, illetve engem vezényeltek ki, hogy a magam abroszaival takarjam le az ágyúkat. Délután és másnap ismét kivittek muníciós ládákat cipelni. Közben mindig újabb és újabb orosz csapatok érkeztek és ezek mind végigkutatták az egész lakást, és elvittek mindent, ami még volt. Elsősorban élelmet kerestek s ami kis konzervünk még akadt, a krumplit is elvitték. Persze azon a címen, hogy fegyver után kutatnak, a lakás minden sarkát végigkutatták. Engem meg folyton elvittek, hol ágyút tologatni, hol meg muníciós ládákat cipelni.”
1945. február 11.: „Február negyedike óta a megaláztatásoknak különféle változatait éltük át. Állandóan jöttek-mentek a házban különböző csoportok, amelyek
mindent végigturkáltak, a szekrényeket, összetaposva sáros csizmájukkal a még megmaradt holmikat: összetörték szobraimat, szétszórták és összetaposták fényképeimet és színes diapozitíveimet, majdnem minden szobát klozettnek használtak, a klozettünket pedig összetörték.
Folyton jöttek munkaszolgálatosokat keresni. Én sántának tettettem magamat, bottal jártam s így valahogy elkerültem, hogy elvigyenek.”
1945. február 16.: „(…) állandóan jönnek-mennek a házban az orosz katonák, s azon a címen, hogy fegyvert keresnek, végigturkálják a lakást és az alagsori helyiségeket. A legtöbben órát keresnek; az enyémet is elvitték már. Csaszi, csaszi! [Órát, órát! – BZ], az kell nekik. Tegnap jött a híre, hogy a várban rekedt német csapat páncélosok védelme alatt ki akart törni a városból. A Retek utca irányába mentek, de az orosz tüzérség szétlőtte az egész csapatot, nem sokan maradtak élve.”
Hónapok múltán dr. Lux Gyula a következő módon összegezte ostromélményeiket: „Elbuktunk! Elbuktunk? Nem! Nem! Igaz, hogy nagyon jól fejbe kólintottak és ájultan hevertünk egy jó ideig.
A csapás, amelyet elszenvedtünk, kegyetlen volt, s mi tehetetlenül vergődtünk a lét és nemlét között.
Erre a csapásra nem voltunk elkészülve, mert nem tartottuk lehetségesnek, hogy ilyen csapás érhet bennünket. Túlságosan bíztunk magunkban és túlságosan lebecsültük ellenfeleinket. Csalódásunk kegyetlen volt, és csaknem kibírhatatlan lelki krízist váltott ki. Összeomlott lelkünkben egy világ (…)”
A szerző hadtörténész.
