Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy csak az újkor embere alkotott nagyot művészetben, technikában, gazdaságban. Mindez vitathatatlan, ám ha ott állunk a piramisok tövében, nézzük a múzeumok felbecsülhetetlen értékű alkotásait, rádöbbenünk, hogy az ókor embere technikai eszközök nélkül vagy csak kezdetleges szerszámokkal milyen csodák létrehozására volt képes. Ezt érzékeljük Budapesten, a Magyar Nemzeti Múzeumban a Pannónia fénye – a Seuso-kincs című kiállítás tárgyait nézegetve is.
Csodálatos az a 14 darabból álló gyűjtemény, amely valamikor az 1970-es években a Balaton-felvidéken Polgárdi térségében került elő a föld mélyéből. Az ezüstből készült edények történetét azóta alaposan feltárták, dr. Nagy Mihály és dr. Tóth Endre, a múzeum munkatársai szenvedélyes elkötelezettséggel dolgoztak az ügyön, de így is maradt körülöttük rejtély elég.
Az edényeket egy Sümegh József nevezetű fiatalember találta meg, valószínűleg maga is meglepődött, hogy mekkora leletre bukkant, és valakiknek eldicsekedhetett vele. Ő máig kiderítetlen módon állítólag öngyilkosságot követett el, a leletnek pedig nyoma veszett.
Az 1990-es években bukkantak fel újra árveréseken, kiállításokon Bécsben, Londonban, New Yorkban. Ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy a kincset kicsempészték Magyarországról. Ez pedig nagy szervezést, komoly összeköttetéseket igényelhetett, már csak azért is, mert a tárgyak a rézüst nélkül, amelyben az edények eredetileg voltak, 68 kilót nyomtak.
Minden tárgy nagy méretű, nem szólva magáról az üstről és arról az állványról, amelyen valószínűleg tálat tartottak, illetve tálaltak. Az egyik tálon olvasható Pelso feliratról beazonosították, hogy az edények az egykori Római Birodalom Pannonia-Valeria provinciájából származnak, ugyanis Pelso a Balaton római kori neve. Egy másik tálon szerepel a Seuso név, ez pedig a tulajdonos neve volt, így kapta az értékes lelet a Seuso-kincs elnevezést.
Kutatások hosszú sora, bizonyítások aprólékos igazolása vezetett odáig, hogy elismerést nyert, a kincs Magyarországhoz kötődik, a magyarság jogos tulajdona.
Végül a magyar állam 2014-ben 15 millió euróért megvásárolta a 14 darabból álló gyűjteményt és 8,6 milliárd forintot fizetett a kincsek őrzési jogáért, így került az összes ismert darab haza.
A magyar régészek, történészek, kutatók üdvös munkája nyomán ma már tudjuk, hogy a tárgyak a 4. században készültek. Seuso gazdag földbirtokos lehetett hatalmas villával, nagy háztartással, aki a tárgyakat vagy készíttette vagy vásárolta, esetleg szolgálataiért egyenesen a császártól ajándékba kapta. A tárgyak kora különböző, tehát fokozatosan jutottak a főúr birtokába.
Feltételezések szerint úgy kerülhettek a földbe, hogy egy hirtelen jött idegen támadás elől menekülve sebtében elásták, abban reménykedve, hogy majd visszatérhetnek ide. Erre viszont már nem került sor, az edények évszázadokig a földbe rejtve maradtak, míg Sümegh József megtalálta őket.
A tárgyak kiásásának körülményei nem ismertek, csak ellentmondásos szóbeszédek vannak ezzel kapcsolatban, mint ahogy azt sem tudni, hány kézen, tulajdonoson mentek keresztül, amíg az árveréseken bemutatták őket. Szóba kerültek szerbiai, libanoni kereskedők, gyanús alakok és a felső tízezer tagjai is. Leszűkítve ez a Seuso-kincs története.
A tárgyakat azonban látni kell! A kiállítást három térben helyezték el. Az első rész a kései Római Birodalom kultúráját mutatja be, részletes információival szinte rávezetve a látogatót a kincseket bemutató tárlatra, majd következik a két terem a lelet darabjaival.
Valamennyi edény, tehát a tizennégy tárgy külön üvegtárlókban kapott helyet, amelyek körbejárhatók, így minden szemszögből aprólékosan szemügyre vehetjük őket.
Nagy méretük, fenséges művészi megmunkálásuk lenyűgöző, minden darab egy külön történet, amelyből kiviláglik a korabeli főúri életmód, amely nagy valószínűséggel jellemző volt a családra. De feltűnnek mitológiai alakok, vadászati jelenetek, cirkuszi motívumok, geometrikus minták, növényi ábrázolások, bájos nők és erős férfiak is. Minden edényre jellemző a túldíszítettség, a tálak peremén gyöngysorminta fut körbe.
A tárgyak művészi és anyagi értéke felbecsülhetetlen, figyelembe véve ötvösművészeti megmunkálásukat és hogy tiszta ezüstből, néhol arany berakásokkal készültek. A hatalmas rézüstön kívül tálak, amfora, korsók, vödrök, kézmosó medence, toalettdoboz látható a tárlókban. Ez utóbbi a ház úrnőjéé lehetett, bizonyítva, hogy a szépítkezés akkor is a hölgyek életének része volt.
Nemcsak a domborítás, a vésés, a figurális ábrázolások lenyűgözők, hanem a tárgyak mérete is, hiszen a korsók mintegy félméteresek, a tálak átmérője 60-70 centiméter, súlyuk 20 deka, 80 deka, de van 120 dekás is.
A kutatók feltételezik, hogy ezeken a darabokon kívül a teljes készlethez még további darabok is tartoztak, esetleg evőeszközök, konyhai készletek, edények, amelyeket még a föld mélye rejthet.
Miután a leletet – hosszas pereskedés és számos bizonyítás után, többek között, hogy a tárgyakon levő földmaradványok csakis a Balaton környékéről származhattak, tehát minden kétséget kizáróan innen kerülhettek elő – hazahozták, először az Országházban állították ki, majd az országban vándorkiállításra vitték, és végül a Magyar Nemzeti Múzeumban talált otthonra.
Az egyik tálon körbefutó latin felirat magyar szövege így szól: „Maradjanak meg számodra ezek az edények, Seuso, évszázadokon át, hogy utódaidnak is méltóképp hasznára váljanak”. Seuso kincse immár mindannyiunké, bár használni nem használjuk őket, de gyönyörködhetünk bennük és becsülhetjük általuk az egykori mesterek művészi munkáját, fantáziáját és ügyességét.
