Szeptember elseje Szlovákia Alkotmánya elfogadásának az évfordulója, és egyben a tanévkezdés időpontja. A felvidéki magyarságnak egyik téren sincs oka ünnepelni.
Szlovákul igen, magyarul nem?
Számos fórumon vita tárgyát képezi, hogy a felvidéki magyarok mennyire tudnak szlovákul, illetve, hogy milyen a magyar iskolákban a szlovák nyelv oktatásának színvonala. A szlováknyelv-oktatás fontosságát hangsúlyozók általában azzal szoktak érvelni, hogy „Szlovákiában élünk”, és így alapvető elvárás az „államnyelv” ismerete. És valljuk be, hogy nem csak az „államalkotók” között vannak, akik így érvelnek, hanem köztünk, magyarok között is.
A probléma gyökere az, hogy máig rendezetlen a trianoni határokkal szétszabdalt közösség helyzete, így ennek megkerülése nélkül nem is gyógyíthatóak a ma is elevenen sajgó sebek.
Az ember azért tanuljon nyelvet, hogy a nyelvtudását kamatoztassa – akár a magánéletben, akár a hivatása gyakorlása során.
Arról viszont egyáltalán nem zajlik eszmecsere, hogy a magyarok által többségben lakott régiókban élő szlovákok miért nem tanulnak magyarul. Ehelyett azt várják, hogy pl. a Csallóközben, a szülőföldjén élő többség alkalmazkodjon hozzájuk abban az országban, ahol szerintük a magyarok „standard feletti jogokat élveznek”.
Az igazi standardfelettiség
Valódi standardfelettiség van például a Pozsonytól kb. 600 km-re délnyugatra fekvő észak-olaszországi Dél-Tirol régióban. A régió két tartományból áll, a Trento és Bolzano autonóm tartományokból. Ez utóbbiban jelentős számban élnek német anyanyelvűek. A sokszor példaként emlegetett dél-tiroli autonómiáról a Wikipédián ezt olvasni: „A német és az olasz nyelv a hivatalokban egyenlő rangú. Köztisztviselő eleve nem lehet, aki nem rendelkezik mindkét nyelven nyelvvizsgával.” Ha valaki mélyebben kíván elmerülni az ott működő rendszer részleteiben, magyar nyelven is gond nélkül megteheti ezt. A Pro Civis polgári társulás – ennek Őry Péter az elnöke – Önkormányzás.sk internetes oldaláról itt tölthető le magyarul a Trento-Dél-Tirol autonómiastatútuma.
Itt olvashatjuk:
„Bolzano tartomány óvodáiban, általános és középiskoláiban az oktatás a diákok anyanyelvén, tehát olaszul vagy németül folyik, az ennek megfelelő anyanyelvű tanárokkal. Az általános iskolákban az adott nemzetiség képviselőinek kötelező érvényű javaslata alapján hozott tartományi törvénytől függően a 2. vagy 3. osztálytól, valamint a középiskolákban a másik nyelv oktatása kötelező; az idegen nyelvet annak megfelelő anyanyelvű tanárok oktatják.”
A szlovákiai helyzet az, hogy még a többségben magyarok által lakott Dunaszerdahelyi, illetve Komáromi járás szlovák iskoláiban a magyar nyelv még választható tárgyként sincs a tantárgyak között. Pedig a szlovákokra éppúgy érvényes, hogy „Ahány nyelvet beszélsz, annyi ember vagy”, mint a magyarokra.
Bolzano megyében az igazságszolgáltatásra vonatkozóan ez van érvényben:
„Bolzano tartományban a békebírói és helyettes békebírói, valamint a békebírói hivatalban betöltött jegyzői és hivatalvezetői tisztségekre való kinevezés feltétele a német és olasz nyelv teljes ismerete.”
Bolzano valódi standardfelettisége abban is megmutatkozik, hogy a német és az olasz mellett az ott élő ladin nyelvű lakosság (kb. 20 ezren vannak) identitását is védik, illetve a régió lakossága előnyt élvez a helyi munkaerő-piacon is:
„A Bolzano tartományban letelepedett állampolgárok előnyt élveznek a tartományon belüli munkaközvetítésnél, bármely nemű anyanyelvi vagy a helyben lakásra vonatkozó megkülönböztetés nélkül.”
Dél-Tirol ma Olaszország legfejlettebb régiói közé tartozik – gazdasági szempontból is.
Bolzano messze van?
Fizikailag nem, de értékrendben fényévnyi a távolság. Ugyanakkor tudni kell, hogy a dél-tiroli autonómia eléréséhez szükség volt a helyi német nyelvű lakosság saját jogaiért folytatott következetes és folyamatos küzdelmére, illetve az anyaországnak számító Ausztria segítségére.
A 2011-es népszámlálás szerint a félmilliós lakosságú tartományban 314 604 volt a német anyanyelvű (62,3%), 118 120 az olasz (23,4%), 20 548 a ladin (4,1%), egyéb: 51 371 (10,2%).
Dél-Tirol településein a 2011-es népszámlálás szerint így néz ki a lakosság anyanyelv szerinti megoszlása: zöld – német többség, piros és sárga – olasz többség, fehér – egyenlő a német és az olasz anyanyelvűek aránya, lila – ladin többség. A kép forrása: https://en.wikipedia.org/wiki/South_Tyrol
A Felvidéken – Somorjától Ipolyságig – szintén megrajzolhatnánk egy Dél-Tirolhoz hasonló nemzetiségi arányokat mutató régiót, ahol 493 386 lakos él 232 településen, közülük 279 572 magyar (56,7%), 177 754 szlovák (36%), 4 830 roma (1%), 4 519 egyéb (0,9%), 26 711 ismeretlen (5,4%).
Egy nagyságrendben és arányokban a Dél-Tirolhoz hasonló felvidéki terület Szlovákia Pozsony, Nagyszombat és Nyitra központú megyéiben. (Térkép: a szerző )
Fontos tudatosítani, hogy nem minden magyarok által lakott település van rajta (itt a terület összefüggése is szempont volt, így Zoboralja és néhány további szórványtelepülés hiányzik), ez csak egy példa a sok lehetőség közül. Dél-Szlovákia többségben magyarok által lakott nyugati területére akár olyan lehetőség is adott, hogy „átlépünk” a következő megyébe, és nem Ipolyságig, hanem egészen a Nagykürtösi járásban lévő Szécsénykovácsiig lenne a régió.
Arról sem feledkezhetünk meg, hogy Dél-Szlovákia további két megyéjében is élnek jelentős számban magyarok. Az általuk lakott településekből is kialakíthatók magyar többségű területek. Megint csak egy-egy példát mutatunk erre az alábbi képen:
Magyar többségű területek Dél-Szlovákia középső, illetve keleti (jobbra, alul) részén. (Térkép: a szerző )
„Középen” ezen a példán relatív többségben élnek a magyarok: A 2011-es népszámlálás szerint 196 566 lakos él 214 településen, közülük 89 297 magyar (45,4%), 77 253 szlovák (39,3), 11 715 roma (6,0%), 1 204 egyéb (0,6%) és 17 097 ismeretlen (8,7%). Itt is lehetnek más megoldások, pl. a Kalondától Buzitáig fekvő összefüggő térképrészen abszolút magyar többségű területet is rajzolhattunk volna.
A magyarok által többségben lakott keleti régió már egyértelmű: Bodrogköz és Ung-vidék 57 684 lakosa 53 településen él, ebből 39 379 magyar (68,3%), 13 411 szlovák (23,2), 2 243 roma (3,9%), 345 egyéb (0,6%) és 2 306 ismeretlen (4,0%).
Ha valaki fellapozza az 1994-es komáromi nagygyűlés dokumentumait, akkor megállapíthatja, hogy Szlovákia magyarok által lakott része területi egységekre való bontásának második javaslata nagyon hasonlít az itt megrajzolt három példához.
A Csallóközünk és további tájegységeink
A fenti illusztrációk nem területi autonómiajavaslatok, hiszen egy területi autonómiához a terület meghatározása mellett az ott érvényes jogszabályokat is meg kell fogalmazni. A fenti illusztrációk készítésénél a természetes régió vagy a földrajzi egység sem szerepelt kritériumként.
Ha földrajzilag egységes, magyarok által többségben lakott régiót keresünk a Felvidéken, akkor erre a Csallóköz kézenfekvő példa. Mivel szigetről van szó, területileg egyértelműen meghatározható. Sajnos az asszimilációt és Pozsony nagyvárossá való terebélyesedését támogató államhatalmi gépezet a Csallóközt nem kímélte sem a rendszerváltozás előtt, sem azt követően. Pozsonypüspöki már a főváros része, négy településen már csak szórványban élnek a magyarok, de a Duna és a Kis-Duna által behatárolt további 90 település ma is összefüggő magyar többségi természetes régiót alkot. Ezen a Somorjától Komáromig terjedő területen 185 470 lakos él, 2011-ben közülük 130 365-en (70,3%) vallották magyarnak magukat.
A Csallóköz déli része a jelenlegi Magyarországgal határos, északra tőle a történelemből is jól ismert földrajzi terület, a Mátyusföld fekszik. Miután a Kis-Duna és a Vág folyása nem szigetet, hanem félszigetet formál, ennek a területnek a határai már nem egyértelműek. Mindenesetre a Szenctől kezdődő, majd Galántán, Vágsellyén és Gútán át Komáromig terjedő terület a Csallóközzel együtt 133 települést ölel fel, az itt élő 315 861 lakos közül 186 212 a magyar (59%).
A Csallóköztől és Mátyusföldtől keleti irányba haladva van a Vág-Garam mente, majd a széles Palócföld földrajzi tájegységei (köztük az Ipoly mente, Hont, Nógrád, Gömör, a Bódva völgye) következnek, valamint a Bodrogköz és az Ung-vidék. Ezeken kellene biztosítani a megmaradásunkat, önrendelkezésünket.
Miután 20 év alatt 130 ezerrel fogyatkozott a felvidéki magyarság száma, kétségtelen, hogy a jelenlegi szlovákiai jogrendszer elégtelen a gyarapodásunkhoz.
Ebben a cikkben csaknem tízéves adatokkal dolgozunk. Jövőre ismét népszámlálás lesz az országban (hacsak a koronavírus-járványra hivatkozva nem halasztják el azt is), megismerjük azokat a számokat, amelyekből kiindulva kell programot megfogalmaznia a felvidéki politikumnak a megmaradásunkhoz.
Felvidéki autonómiakoncepciók
Az autonómia „korszelleme” valójában rögtön a rendszerváltozás után megjelent a Felvidéken. Az Együttélés politikai mozgalom már Szlovákia megalakulásakor (1993) a magyar nemzet Szlovákiában élő nemzeti közösségeként határozta meg a felvidéki magyarságot, majd kidolgozta az egyenrangú partneri viszonyon alapuló társnemzeti koncepciót. A Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom (MKDM) törvényjavaslatot fogalmazott meg a nemzeti kisebbségek és etnikai csoportok helyzetéről és jogairól, a két koalíciós (ellenzéki) párt közösen nyújtott be ezzel kapcsolatos alkotmánytörvény-tervezetet is a szlovák parlament elnökének. Tulajdonképpen az önrendelkezés igénye vezetett az 1994-es komáromi nagygyűléshez is. Ha valaki ezekről a történésekről bővebben szeretne tájékozódni, megteheti Duray Miklós (az egykori Együttélés elnöke) 1999-ben kiadott Önkormányzati kísérleteink című könyvéből, illetve Csáky Pál (az MKDM alelnöke) 1997-ben megjelent Magyarok Szlovákiában című kiadványából.
Komárom, 1994(Forrás: duray.sk)
A fent említett kezdeményezések óta több olyan alapvető változás történt, amely nagymértékben meghatározza a felvidéki magyarság helyzetét. Egyrészt 1991-ben még 567 296-an voltunk, de 2011-re 458 467-re zsugorodott a számunk, másrészt 2004-ben Szlovákia Magyarországgal és további nyolc országgal az Európai Unió tagjává vált.
A ma is érvényes helyzetre reagált Berényi József elnöksége idején a Magyar Közösség Pártja, amikor 2014-ben elfogadta az Őry Péter önkormányzati alelnök és szerzői kollektívája által kidolgozott autonómiakoncepciót. Ennek címe: A szlovákiai magyar közösség megmaradásának és gyarapodásának, valamint Dél-Szlovákia gazdasági felzárkóztatásának intézményi feltételei. Erről a tervezetről több független autonómia-szakértő elismerően nyilatkozott, és azóta is az MKP egyik alapdokumentumának számít.
Új idők új dalai jönnek
Ady Endrét megidézni többszörösen is van okunk:
Az informatika fejlődése forradalmasítja a tolmácsolást is. Ma már akár internetre kapcsolódó mobilkészülékekkel is megértetik egymást az emberek. Persze a nyelvtudás érték marad, mert pl. Vörösmartyt, Petőfit, József Attilát, szavaik ízét nem helyettesíthetjük műszaki megoldásokkal. Ugyanakkor a nyelvében él a nemzet dogma is él, vagy ahogy Széchenyi István a nemzet nyelvével kapcsolatban megfogalmazta: „míg az fennmarad, a nemzet is él” (Hitel, 1830).
A változó világban új töréspontok jelentek meg, amelyek akár a nyelvi különbözőségeken is túlmutatnak. Ezek nem szükségszerűen követik a nyelv-, a nemzet- vagy az államhatárokat.
Mi lehet olyan erős, mint a nemzet, az otthon vagy az anyanyelv iránt érzett szeretet? Európában a hithez való hűség, a keresztény értékrend óvása különböző nyelven beszélőket is egy zászló alá verbuválhat. Akár Visegrád zászlaja alá is!
Ami 10 évvel ezelőtt még hihetetlennek tűnt, ma már nem az.
Gubík László, a Szövetség a Közös Célokért elnöke a kalondai nyílt fórumon a felvidéki magyarság boldogulásának lehetőségét az egyértelmű, tömör, világos célok megfogalmazásában látta. Ez lehet akár a radikális demográfiai növekedés, akár az őshonos közösségek számára is megfelelő közigazgatási átalakítás, de egy olyan politika is, „mely egy közép-európai államszövetség megformálása irányába mutat, amelynek a legvisegrádibb közösség, a felvidéki magyarság lesz a motorja.” A fórumon egyébként Gubík emlékeztetett arra is, hogy épp a felvidéki magyarság az a közösség, amely nyelvtudása okán az összes visegrádi országban megérteti magát.
Az autonómia nem jelent szeparatizmust, és akár a Kárpát-medencét is magába foglaló széles közösségvállalás fontos eszköze lehet. Ehhez persze
szükség van arra, hogy egy őslakos közösség otthon érezze magát a szülőföldjén. És ezt az érzetet Szlovákia jogrendje nem biztosítja, ezért jogos, ha emiatt a felvidéki magyarság tiltakozásának ad hangot.
Ma délután az Új Egység mozgalom szervez tüntetést a Legfelsőbb Bíróság épülete előtt. A polgári társulás, amelynek elnöke Samu István, konkrét célokkal hirdette meg a tiltakozást: a Beneš-dekrétumok kollektív bűnösségre vonatkozó rendelkezéseinek hatályon kívüli helyezése, a társnemzeti státusz elérése, illetve a többes állampolgárság lehetősége. A politikai pártok közül a Forró Krisztián országos elnök vezette Magyar Közösség Pártja támogatja ezt a kezdeményezést.
A felvidéki magyarság a rendszerváltozás után is jogainak folyamatos csorbításával szembesül a szőlőföldjén. Számos konkrét ember sorsa figyelmeztet erre (Malina Hedvig, Tamás Ilona és társaik), még nemzeti jelképeink használatát is zokon veszik.
Szerencsére kedvező hírek is érkeznek. A tanévkezdéssel összefüggésben ide tartozik az, hogy vasárnap a csallóközi Somorján, ma a zoboraljai Nagycétényben adnak át új magyar óvodát, hétfőn pedig a felújított kürti intézmény átadására került sor. Mindegyik esetben nem a szlovák állam „gondoskodásának”, hanem a Magyarországról érkező támogatás, a Kárpát-medencei Óvodafejlesztési Programnak köszönhető ez.
A felvidéki magyarság találékonyságát leglátványosabban a dunaszerdahelyi DAC-szurkolók igazolják. A rendőrségi brutalitás miatt emlékezetes 2008-as DAC-Slovan mérkőzést a szlovák karhatalom eddig csak nemzeti jelképeink korlátozásával „rendezte”. A piros-fehér-zöld trikolórt mégsem tudták száműzni a stadionból.
Több mint ezer éve itt DAColunk! – emlékeztettek a dunaszerdahelyi DAC-szurkolók. (Fotó: Oriskó Norbert, Felvidék.ma)
Adyval kezdtük ezt a fejezetet, iránytűként a zárszó is legyen az övé:
„Csak akkor születtek nagy dolgok,
Ha bátrak voltak, akik mertek”.
