Kocsis László Attila büszkén mondja, hogy Rimaszombatban született. Prágában él, emeritus nagykövet, az Esterházy János Társulás az Emberi és Keresztény Értékekért civil szervezet tiszteletbeli elnökeként tevékenykedik. Tavaly ünnepelte 80. születésnapját, így egy kissé megkésett beszélgetésre invitáltam a Szövetség a Közös Célokért rimaszombati területi irodájába. Amikor idehaza van, bennünket is meglátogat és eláraszt kedvességével, szeretetével.
A Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetést 2011-ben adományozta Schmitt Pál köztársasági elnök a csehországi magyarság szervezetei közötti együttműködés fejlesztése, a határon túli magyarság érdekeinek védelme érdekében végzett tevékenysége elismeréseként. Hogy tekint vissza az érdemeire?
Évek óta aktív tevékenységet folytatok csehországi magyar társadalmi szervezetekben: egyetemista koromban tagja voltam a prágai Ady Endre Diákkörnek, azóta is tartom vele a kapcsolatot. 1990-től napjainkig tagja vagyok a Coexistentia – Együttélés Politikai Mozgalomnak, emberi jogi és kisebbségvédelmi szervezetnek, valamint a Cseh- és Morvaországi Magyarok Szövetségének, kulturális-művelődési szervezetnek. A Mozgalom
országos elnöke két ízben voltam, a Magyar Nemzeti Tagozatának elnöke négy
választási időszakban, jelenleg az Országos Tanács és a Végrehajtó Tanács tagja, valamint a Mozgalom Esterházy János Emlékbizottságának elnöke; a Szövetség első szervező titkára és országos elnökségének tagja voltam kétszer, a Szövetség mellett működő Rákóczi Alapítvány egyik alapítója és kuratóriumának titkára tisztségekben működtem.
2015-ben kezdeményeztem az Esterházy János Társulás az Emberi és Keresztény Értékekért polgári szervezet létrehozását, melyben megboldogult Pogány Erzsébet és Duray Miklós is a segítségünkre voltak.
A Társulásnak megalakulásától kezdve 2019-ig elnöke voltam, azóta tiszteletbeli elnöke vagyok. A Görgey Artur Társaság alapító tagja is vagyok. 2016-ban beválasztottak a felvidéki Szövetség a Közös Célokért polgári társulás elnökségébe.
Éveken át munkálkodtam a prágai magyar szentmisék felújításán, melynek kapcsán többszöri levélváltásra került sor Miroslav Vlk bíborossal, a prágai főegyházmegye érsekével, valamint utódjával, Dominik Duka bíborossal, Csehország prímásával. Vele személyes kapcsolatban is állok. Jóváhagyásával tagja vagyok az újonnan létrehozott Prágai Magyar Katolikus Plébánia Képviselő-testületének.
2018 májusában Áder János köztársasági elnök meghívására részt vehettem érsekünk magyar állami kitüntetésének ünnepélyes átadásán az Országházban.
Megtiszteltetésben volt részem cseh államfők részéről is: Václav Klaus köztársasági elnök meghívott díszvacsorára a prágai várba, amit 2011 áprilisában adott Schmitt Pál köztársasági elnök tiszteletére, Miloš Zeman díszebédre, melyet magyar partnere, Áder János tiszteletére rendezett 2018 decemberében csehországi hivatalos látogatása alkalmával.
Politikai pályafutásom legnagyobb sikerét abban látom, hogy a Coexistentia – Együttélés Politikai Mozgalom elnökeként írt levelemre válaszolva Jiří Paroubek, a Cseh Köztársaság miniszterelnöke 2006. január 3-án kelt levelében megkövette a csehországi magyarokat a második világháború után elszenvedett jogsérelmekért, meghurcoltatásokért.
Volt tisztem beszámolni róla a deportálásokat bemutató „Never again – Soha többé” című kiállításon tartott megnyitó beszédemben 2006 májusában az Európai Parlament brüsszeli székházában, ahová Bauer Edit és Duka Zólyomi Árpád európai parlamenti képviselők hívtak meg. Ilyen komoly politikai gesztust sem előtte, sem utána nem tett a magyarok irányába egyetlen cseh államférfi sem.
Kérem, most idézzük fel az életútját. Hol kezdte a tanulmányait?
A háború utáni években csak szlovák nyelvű oktatás volt az országban. Az alapiskolát a negyedik évfolyamtól kezdve már magyarul végezhettem, ahogy a szakközépiskolát is, ahol kétnyelvű, szlovák és magyar nyelven kiállított bizonyítványokat kaptunk.
Az iskolai évekből szívesen emlékszik-e vissza valamelyik tanárra?
Nagy tisztelettel és szeretettel emlékszem vissza drága tanítóinkra, köztük
Pásztor Mariska nénire, Rissányi Gitti és Rissányi Margit nénikre. Az alapiskolában még nagyon kedves tanárom volt, aki tanított a gazdasági szakközépiskolában is, Licsko Lóránt bácsi. A másik pedig, aki hála Istennek még köztünk él, Valló Károly. Meg szeretném még említeni drága tanár házaspárunkat, Danis Tamást és Katalint. Kati néni volt az osztályfőnökünk, magyar nyelvet és irodalmat tanított, Tamás bácsi gazdasági földrajzot. Nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a nyelveket és a geográfiát megszerettem.
A Gazdasági Iskola osztálytalálkozóit megrendezik-e?
Igen, ötévenként. 2019-ben a hatvanéves érettségi találkozónkon Valló Károly volt az egyedüli tanár, aki még eljött közénk. A szabadságomat mindig úgy választom meg, hogy akkor legyek itthon, amikor ezek az összejövetelek vannak. De egyre fogyunk, legutóbb már csak 15-en voltunk.
A középiskola után hová vezetett az útja?
Pozsonyba, a Komensky Egyetem Bölcsészeti Kárára jelentkeztem. Amikor a felvételire utaztunk, a vonatban beszélgettünk Rimaszombatról, irodalomról, a város szülöttéről, Győry Dezsőről, a Viharvirág és a Sorsvirág című regényeiről. Velünk utazott egy úr, ő is bekapcsolódott a beszélgetésbe. Pozsony előtt, mikor kiszálltunk, sok sikert kívánt a felvételi vizsgához, és bemutatkozott: Győry Dezső volt. Ez óriási élményt jelentett számunkra. 1959-től történelem és levéltár szakon tanultam, de szerettem volna minden áron törökül megtanulni. Így 1962-től párhuzamosan a prágai Károly Egyetem orientalisztika–turkológia szakát is végeztem.
Mi miatt vonzódott a török nyelvhez?
A rimaszombati városi levéltárban 255 török okiratot őrizetek a 16. századból, az oszmán-török hódoltság idejéből. Szerettem volna pontosan tudni, hogy miről van szó bennük. Blaskovics József volt a tanárom, aki a Károly Egyetem Bölcsészeti Karán a magyar szeminárium, majd a turkológiai szubkatedra alapítója volt, s megszerettette velem nemcsak a török nyelvet, de a modern kori török irodalmat is. Ő volt az, aki az oszmán-török hódoltság idején egy elveszett magyar eredeti szöveg alapján készült Tárih-i Üngürüszt – a Magyarok történetét visszafordította törökről magyar nyelvre.
Józsi bácsi rendkívül közvetlen és jó ember volt. A karon tanított a szintén rimaszombati származású Bredár Gyula nyelvész és a kassai születésű Rákos Péter irodalomtörténész is, akiknek az előadásaira nagy szeretettel jártak a különböző szakokon tanuló prágai magyar diákok is – orvostanhallgatók, jogásznak, mérnöknek készülők.
S már ekkor megszerette Prágát?
Igen, a várost és az embereket is nagyon megszerettem. S éppen a magyar szemináriumban ismerkedtem meg Psota Zsuzsannával, aki aztán 1966-ban a feleségem lett. Óriási bánatomra pontosan tíz évvel ezelőtt meghalt. Abban az időben már egyre több magyar végzett Prágában egyetemi, főiskolai tanulmányokat. 1957-ben a rimaszombati Varga Levente, egykori református püspökünk fia hozta létre az Ady Endre Diákkört, mely a mai napig működik. Gyakoriak voltak a találkozásaik Rákos Péteréknél a magyar szemináriumban. Oda akkor is jártam, amikor már dolgoztam.
1964-ben szereztem diplomát, a diplomamunkám kiadásban is megjelent „A füleki szandzsák története” címen. Utána még 1965–1969 között tanulmányaimat tudósképzésen folytattam távúton a Csehszlovák Tudományos Akadémia Történelmi Intézetében, majd a Külügyminisztérium Nemzetközi Kapcsolatok Intézetében. 1977-ben és 1978-ban posztgraduális továbbképzésre jártam a Politikai Főiskola Nemzetközi Kapcsolatok Tanszékén, a filozófia doktora titulust pedig 1980-ban szereztem meg a Bölcsészeti Karon. A disszertációmban Albánia bel- és külpolitikájával foglalkoztam a hatvanas és a
hetvenes években. A tényleges katonai szolgálatot is Prágában teljesítettem.
A cseh főváros nekem rendkívül tetszik, mert világváros, rengeteg középkori, történelmi jelentőségű épülete is van, és mert a csehek nem elfogultak a magyarokkal szemben.
Munkája révén a világ számos helyével megismerkedhetett.
1965-ben a csehszlovák külügyminisztériumba vettek fel, és gyakorlatilag egészen nyugdíjazásomig a kötelékében dolgoztam. Fokozatosan előadói, osztályvezetői, főosztályvezetői beosztásban voltam, a nagykövetségeken attasétól a nagykövetig minden diplomáciai rangon átmentem. Gyakornokként Belgrádba küldtek, majd két ízben kikerültem hét évre a feleségemmel és Katika lányunkkal Albániába mint attasé, később nagykövetségi másodtitkár, a misszió helyettes-vezetője. A diplomatanegyedben magyarokkal tudtuk tartani a kapcsolatot. A külügyminisztériumban azon a területi főosztályon dolgoztam, ahová a csehszlovák–magyar kapcsolatok is tartoztak. Részt vettem a csehszlovák–magyar barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási szerződés előkészítésében. Foglalkoztam Balkán, majd Délkelet-Ázsia problematikájával. Laoszban mint nagykövet dolgoztam 1980–85 között. A laosziak nagyon kedves emberek, vezetőik szintén, kiváltképpen Souphanouvog köztársasági elnök, az utolsó laoszi király fia, aki mindig barátságosan fogadott. Vientianei misszióm végén Keison Phomvihane miniszterelnök a Laoszi Népi Demokratikus Köztársaság Barátság Érdemrendjét adományozta.
Fontosnak tartom megjegyezni, hogy magyarságom miatt semmilyen országban nem voltak problémáim, mindig hangsúlyoztam, hogy csehszlovák állampolgár, ugyanakkor magyar nemzetiségű vagyok. Ezért is biztatom a felvidéki magyarokat, hogy gyermekeiket magyar tannyelvű iskolába adják, mert az anyanyelven tanulás nem hátrány, az életben igenis jól lehet érvényesülni vele, csak erős akarat és szorgalmas, becsületes munka kell hozzá.
Mi történt a rendszerváltás után?
Általában, amikor ilyen történelmi fordulatra kerül sor, nincs nagy esélye megmaradni a posztján annak, aki azelőtt a régi rendszerben jelentősebb pozícióban volt. A feleségem szintén a Külügyminisztériumban dolgozott, a nyelvi tanszéknek volt a vezetője. Közben szétesett Csehszlovákia és a Szovjetunió is, és őt, aki sosem volt semmilyen pártban, megbízták a cseh nagykövetségek létrehozásával a közép-ázsiai utódállamokban. Így kerültünk ki 1994-ben Kazahsztánba – annak is köszönhetően, hogy megfelelő szintű, az ott használt helyi nyelvek ismeretével rendelkeztünk. A feleségem volt Almatyban a misszió első vezetője, akkreditálva voltunk a szomszédos, szintén türk nyelvű Kirgíziában is. Aztán áthelyeztek bennünket Üzbegisztánba két évre, akkreditálva Tádzsikisztánban is.
Kiküldetésünk ideje alatt a Inekon Group Rt. Közép-Ázsiai Kirendeltségének igazgatói állását láttam el.
Nekem legjobban a kazahsztáni kiküldetés tetszett, mert ott az őshazánkban éreztem magam, mindenkivel tudtam kommunikálni, ugyanis a kazah és a török nyelv között nincs nagy különbség, és a kazahok a magyarokat a kipcsakok révén rokonaiknak tartják. Több alkalommal fogadott Nurszultan Nazarbajev köztársasági elnök, Kazsegelgyin miniszterelnök, Tokajev külügyminiszter.
Akkor már a 90-es években ismert volt a madjar–magyar rokonság?
Igen, őseink együtt éltek velük. A kazahokhoz hasonlóan a kirgizek is nagyon jó, vendégszerető emberek. Emlékszem rá, mikor volt Manasz, a kirgiz őseposz főhősének 1000 éves évfordulója, aki nekik olyan, mint nekünk Árpád vezér. Nagy ünnepségek voltak a fővárosban, Biskekben, ki is tüntettek bennünket. Nekem Közép-Ázsiában az a nagy szerencse adatott, hogy Torma József, Magyarország akkori nagykövete Almatyban szintén turkológus volt, tökéletesen beszélt kazahul, nagyon sok tisztelője volt az államvezetők soraiban is. Vele jártam be őshazánk egyes részeit. A Kelet nevű cég alapítója és tulajdonosa magyar ember volt, segítségével eljutottunk az Aral-tó környékére, Kazahsztán és Üzbegisztán határvidékére, a Kaszpi-tengertől keletre, ahol az ősmagyarok leszármazottai napjainkig élnek. Állták ott a sarat, s mondták, hogy ők ott maradtak, Árpád népe meg elvándorolt nyugatra. Első találkozásomkor velük sírtam örömömben.
S azóta milyen érzés, hogy ezek a kapcsolatok felerősödtek? Ugye a
Magyar Turán Alapítvány elnöke, Bíró András Zsolt tudományos, genetikai kutatásai révén a rokonság bizonyságot is nyert, s 2008 óta megrendezik a Kurultaj – Magyar Törzsi Gyűléseket is.
Ez nagyon nagy dolog. Ezekre a rendezvényekre sajnos még nem jutottam el, de nagy érdeklődéssel figyelem az eseményeket. Nagyon szeretnék részt venni legalább egy alkalommal, csak attól tartok, hogy már egyre öregszem, és bajos lesz az utazás. De ezt megérné még megélni, az lenne egy szép pont az aktív tevékenységem végén.
Legyen így!
(Pósa Homoly Erzsó/Felvidék.ma)
