Az Új vasfüggöny című írásomban utaltam arra, hogy Vladimír Palko, aki több mint kritikusan szemléli azt a világot, amiben élünk, tíz kitörési pontot ajánlott figyelmünkbe, amelyekkel javíthatunk a helyzeten.
Az első volt az igazság, vagy ha úgy jobban tetszik, a valóság megismerése. A vasfüggöny szó használatát részemről az indokolta, hogy az úgynevezett fejlett Nyugat gondolatai és a mi közép-európai felfogásunk igencsak eltér egymástól, talán jobban, mint a nyolcvanas években. Egyre többen látjuk, hogy a Nyugat szolgai követése katasztrófába sodor. Ezekkel a gondolatokkal a magyarországi publicisztikában is találkozhatunk, de nagy jelentőséget tulajdonítok annak, hogy korunk sorskérdéseit szlovák szemüvegen át is nézze meg az anyaországi és a felvidéki magyarság.
A sikernek, azaz a katasztrófa elkerülésének feltétele ugyanis, hogy ne maradjunk egyedül.
Most tehát Palko második pontja következik, ami egy meglepő, de nagyon fontos felszólítás: Tartsunk bűnbánatot!
Józan gondolkodású keresztény ember a kommunizmus alatt akkor járt el helyesen, akkor nem kell utólag szégyenkeznie, ha nem félt az áldozathozataltól, és nem állt be az elnyomó és idegen érdekeket szolgáló hatalom támogatói közé. Azokat is érheti elismerés, akik bár a hatalom sáncain belül voltak, feszegették a korlátokat, bővítették a nemzet mozgáskörét.
Ma egyfajta forradalmi átalakulás zajlik az euro-atlanti térségben, és nem világos, hogy mit kell, és mit lehet tenni ellene. A helyzet nehezebb, mint a rendszerváltás előtt volt. A kommunizmus mifelénk szovjet elnyomást is jelentett, amit többször megpróbáltuk lerázni magunkról. Amikor ez nem ment, a csehek és a szlovákok megpróbálták belülről feszítve lazítani a gyeplőt. Most nemzeti alapú tiltakozás a jelenlegi eszmékkel szemben nem alakulhat ki, mert nem idegen hatalom ránk telepedéséről van szó. Saját honfitársaink terjesztik, akik a nemzetközi trendekre való felzárkózást hirdetik. Ez a forradalom szellemi jellegű, fegyverét nevezhetjük agymosásnak is. Ma még mérsékelten sikeresek, de nem vagyunk biztonságban.
A lelkiismeret vizsgálata és a bűnbánattartás vonatkozhat a múltra, nyilván azok esetében, akik átélték azokat az időket. Kitartottak-e? Zárójelbe tették, vagy megvallották keresztény meggyőződésüket? Nem bújtak-e el túl mélyen a katakombákba? Ez a megtisztító bűnbánat is fontos, de mai cselekedeteink elemzése és az útkeresés talán fontosabb.
Terjed a homoszexuális együttélés és számukra a házassággal azonos jogok követelése. Elég-e, ha ez ellen csak annyit teszünk, hogy hagyományos házasságban élünk? Jogosan tiltakozunk, hogy a homoszexuális házasság követelése támadás a család és a házasság intézménye ellen, de a házasság meggyengülése jóval korábban kezdődött, sőt ma is zajlik, például a válás intézménye révén, vagy akárcsak azzal, hogy a házasságkötések egyre későbbi életkorban történnek. Elég-e, ha egy házaspár abortuszellenessége abból áll, hogy nem pusztítják el a saját gyermekeiket? Ellene mondunk-e az eutanáziának, azaz vállaljuk-e az idős felmenőinkről való gondoskodást, és körülvesszük-e őket éltető szeretetünkkel?
Ma (még) nagyon sok lehetőségünk van, hogy megszólaljunk. Hogy ez milyen fontos, arra Päivi Räsänen finn képviselő asszony, volt belügyminiszter is felhívta a figyelmet, akit perbe fogtak, mert az Ószövetségből idézett egy homoszexualitást elítélő mondatot. Magyarországon járva azt nyilatkozta: „Ez most nem a hallgatás ideje, hanem hogy használjuk a szabadságot, és aktívan éljünk vele.” Megvan bennünk az ő bátorsága? Kiállunk-e a véleményünk mellett ismerőseink, barátaink körében? Élünk-e az internet által nyújtott lehetőséggel, vagy csak fanyalogva kivonulunk onnan, mert túl sok ott az olyan közlés, amivel nem értünk egyet. Emlékszünk még Babitsra, hogy vétkesek közt cinkos, aki néma?
Az antropológiainak vagy kulturálisnak nevezett forradalom nem a barikádokon zajlik, bár 1968-ban ott kezdődött. Reagan elnök, amikor 1983-ban kimondta, hogy a Szovjetunió a gonosz birodalma, már arra is rámutatott, hogy a két fél között nem a rakéták fognak dönteni, mert szellemi harcról van szó.
A Szovjetunió elbukott, de a „zászlót”, a marxizmust gyökeresen átalakító utódok, akik már a két világháború között Európából az Atlanti-óceán túlsó partjára költöztek, tovább lobogtatják. Körvonalazódik-e már az ellenforradalom? Teszünk-e érte valamit? Tehetnénk, mert nem vagyunk eszköztelenek.
1990-ig a proletárdiktatúrának nevezett rendszer az erőszakra támaszkodott. Hol lazított a gyeplőn, hol keményebben lépett fel, de mindenképp diktatúra volt. „Munkásököl vasököl, oda csap, ahova köll.” Ma mások az eszközök. A forradalmárok az emberi gyengeségeinkre építenek.
A társadalom átalakítását a kényelemszeretetre, valamint az erkölcsi kötelék és a kötelességteljesítés iránti ellenszenvre alapozzák.
Ilyen teher, amitől meg kellene szabadulni, a házastársi hűség, a szülők tisztelete, a feljebbvalók iránti engedelmesség, a szülőknek a gyermekeik iránti köteles gondoskodása, ilyen a katonai szolgálat és a hazával szemben bármi kötelesség is. Miért ne lehetne megszabadítani az embereket még az igazság keresésének terhétől, hiszen igazság nincs is, csak különböző nézetek vannak? Mindez a történelem hanyatló korszakaira jellemző. A forradalmárok az emberekben lévő rosszra építenek. A bűnbánat nem öncélú kesergés esetleges hibánk felett, hanem erőforrás, hogy erősítsük a bennünk talán csak csírájában meglévő jót.
Az emberekben ugyanis jó is van, és még több vágy a jóra. A lelkiismeret vizsgálata és a bűnbánat ezért hatalmas eszköz ez „ellenforradalom” kezében. Minden keresztény tudja, hogy bűneinek megvallása felszítja benne a jóra való törekvést. Erre pedig minden ember képes. Jobb egy olyan házban lakni, amely a jóra épül, mintha – Szabó Lőrinc szép kifejezésével – az egyéni önzés nem is annyira titkos párbaja lenne az alap.
(Surján László/Felvidék.ma)
