Egy jó szándékú, segítőkész és korrekt levelet kaptam nemrégiben kedves barátomtól, Moys Józseftől. Így kezdi sorait a levélíró: „Az elmúlt napokban egyre több cikket olvasok az ipolysági zsidók történetéről, a Malom, a Rózsa utcai gettóról”. Majd megállapítja, hogy ezekben helytelenül írtuk a Vikulenszki nevet, amely helyesen Wlkolinszky. Ezt azért tudja, mivel egy távoli rokonáról van szó.
Hát igen, a nevek írásával mindig baj volt, és gyakran van baj ezzel ma is az egyes cikkekben, de még a tanulmányokban is. Ez annak is betudható, hogy a régebbi évtizedekben a névalakok használata eléggé következetlen volt, mind a névtulajdonosok, mind pedig az írástudók, hivatalok, sírkövesek részéről.
S ha egy-egy mai publikációra, ne adj isten régebbi forrásra hivatkozva vesz át az ember valamilyen nevet, képtelen valamennyi „helyes” alakját leellenőrizni.
Ha pedig szó szerint idéz a szerző, a nevet nincs is jogában kiigazítani. Esetleg zárójelbe teheti az újabban használt (helyes) alakot, feltéve, ha ismeri azt. Legtöbbször pedig csak utalhat rá, hogy az eredeti forrásnak megfelelően használta a családnevet.
De hogy is lett a Wlkolinszkyből Vikulenszky, Vykulinszky? Az utóbbi honlapunkon jelent meg először ebben a változatban:
„A valamikori gettó bejárata az impozáns ortodox zsinagóga mellett volt. A zsinagógával szemben Vykulinszkyék háza határolta a bejáratot. Ez volt a gettóparancsnokság épülete is. /…/ A tervek szerint erre az ingatlanra kerül az emléktábla”. (A nevet aztán a honlapon kiigazították.)
Jómagam a Vikulenszky formát vettem át, mivel az általam jónak tartott, korábban megjelent két tanulmányban is így akadtam nyomára. A név és a téma kapcsán Baki Attila az alábbiakat írta 2014-ben doktori értekezésében: „Ipolyságon a Vikulenszki-ház, az „úgynevezett vallatószoba” törte meg az odavezényeltek minden megmaradt emberi méltóságát”. A másik szerző, Kapusník Csaba írásában többek közt ez olvasható: „Június 7-én az ipolysági gettó lakóit hajnali 5 órakor (ezzel szemben K. S. 4 órára emlékezik, fél órás felkészülési idővel) felébresztették azzal a paranccsal, hogy 6 órára mindenki köteles megjelenni a Vikulenszki-ház előtt pár napra való élelmiszerrel és két váltás ruhával.” Az én névátvételem tehát ezekből az írásokból való.
A szerzők bizonyára nem láthatták azt a sírjeltáblát, melynek fotóját Moys József szintén megküldött nekem. Ezen a következő dedikáció található egy keresztalakzat mellett: „ WLKOLINSZKY GYULA/ 1870. VI. 9. – 1920. V. 1./WLKOLINSZKY GYULÁNÉ/ sz. Rúrik Etel/1874. XII. 16. – 1944. V. 10./ WLKOLINSZKY MÁRIA/ 1905. VIII. 17. — 1966. IV. 9.” Mindehhez levélíró barátom még hozzáfűzi az alábbi adalékot: „a Wlkolinszky sírhely az ipolysági temetőben van, ha a főbejáratnál lefordulunk jobbra, és mindjárt bal oldalon az első sír. Most Moys név van csak ráírva, édesapám testvére Moys László és felesége nyugszik még ott. A Wlkolinszky feliratú tábla a sírba lett helyezve”. (Egy más közlés szerint Wlkolinszky Gyula pékmester 1919. március 2-án hunyt el mellhártyagyulladásban.)
Nagy örömömre magáról a házról is írt Moys József: megemlítve, hogy az „kb. az 1890-es években épült, L alakban, majd hozzá lett építve a másik fele. Wlkolinszky a házat 1899-ben vette meg. Szüleim elmondása szerint régen volt ott kovácsműhely, majd pékség is. Sajnos fénykép nincs róla.” A házat részben Wlkolinszkyék lánya örökölte, aki nem volt férjnél, s mint a levélben olvasom, annak nagy részét mindig kiadta bérbe. Aztán még barátom hozzáfűzi, hogy szülei a ház felét 1956- ban megvették Wlkolinszky Máriától, és 1960-ban költöztek oda. ( A bérlők ugyanis csak akkor költöztek ki.) Majd így zárja levelét: „Manci (Wlkolinszy Mária – Cs.K. megj.) néni halála után a ház másik fele az államra maradt. Több évig üresen állt, majd a város felajánlotta nekünk megvételre a ház másik felét is.” A Moys szülők ezt megvették, s tovább alakították. Egyelőre ennyi új ismerettel és kiegészítéssel tudtunk hozzájárulni a témához.
(Csáky Károly/Felvidék.ma)
