Ma, 505 évvel Luther Márton hitújító gondolatainak 95 tételbe foglalása, illetve ezeknek a wittenbergi vártemplom ajtajára történt kiszögelése után is csak csodálattal és Istent magasztaló lélekkel, beszéddel tudunk visszatekinteni az akkor fellobbant, s a történelem végéig el nem lobbanó világosságra. A mennyei fényre, amellyel meglátogatta Istenünk az akkori világot (Lukács 1,78), hogy mindenkori működő modellként világosságot gyújtson a sötétségben – lux lucet in tenebris.
Ekként azért, hogy a mai sorsszurdokokban és gazdasági, politikai mélymenetekben tétovázó lépteink, szívünk és gondolkodásunk előtt éppen annyi területet világítson be, hogy bátran és biztonságosan lépjünk egyet előre. Hisz’ a téridő ösvényein vagy életveszélyesen széles országútján állandó élő céltáblák vagyunk.
Ma a következő lépés megtételéhez elégséges kegyelem, a sola gratia csodájáért adunk hálát, amit Istenünk Jézus Krisztusban, egyetlen és egyedüli Megváltónkban ajándékozott a világnak, s a mai nemzedékeknek,
akik solus Christus, egyedül Őreá tekintve, s sola fide, egyedül hit által keres(het)ik az egzisztenciális és a világfeszültségek között a megmaradást jelentő következő lépést.
Pneumatikus testet öltésért esdekel az emberi lélek
Ma, amikor az emberi beszéd oly’ gyakran zuhan le a porba vagy a sárba a sok hamis és téves, megtévesztő és rafinált csavarintások és hazugságok, indulati zabolátlanságok, gondolkodásfertőző féligazságok miatt, valójában akkor ünnepelnénk igazán és hitelesen, mélyen és tartalmasan, ha elhallgatnánk. Nagyon mélyen, legalább a hallgatásban őszintén. Nem dacosan, nem sértődötten, nem taktikából. Lelki ősszomjúsággal:
Szólj hozzám, Uram, mert ha te szólsz, szavadban szelídség, jóság, igazság, békesség, kiengesztelődés, megbocsátás jön felénk. Vagy az Istencsendben is már gyógyító közelséged, szótlanul is átölelő jelenléted, ahogy megígérted: Veletek vagyok minden napon (Máté 28,20).
S jön Veled az, amire, Akire igazán szükségünk van (Lukács 10,42). Ahogyan megérkeztél 505 évvel ezelőtt, s azóta is a drága magyar zsoltárok éneklése közben, édesanyánk nyelvén megszólaló Bibliánk fehérkeszkenős invitálásával, imáink lélekszellőztető, életfrissítő kitárulkozása közben.
Élő csodaként érkezel, reformáció Gazdája, Urunk. Felnőtt szemeket kikerekítő szelíd és folytonos csodaként. Amiként az egyszeri és egykori, a bethlehemi éjszakában didergő pásztorok előtt felragyogó nagy és beszédes világosságban megmutattál, amit aztán saját szemükkel is megláthattak, megjelenésükkel a jászolbölcső körül szent szeppenetben, áhítatuk leheletével körül is csókolgathattak, azt mi ma és itt Szentlélek általi Jézus-születésként élünk meg. Hiszen a Szentlélek az, Aki Őt szívünkbe testesíti, ülteti, megszüli, s e csoda által minket is Istenhez fordít.
Ennek a pneumatikus inkarnációnak, Szentlélekben Krisztust hozzánk hozó, nekünk ajándékozó, minket Őhozzá visszavezető boldog csodaeseménynek, személyes üdvtörténeti csodának a mérhetetlen energiamezejében élünk, mozgunk, vagyunk.
Ahol ez az egyszeri és hajdani üdvesemény nem ismétlődik meg személyesen a Szentlélek által az emberi szívekben, ahol nem éljük át a rideg éjszakákban, a szeretetlenség és a kivetettség, a fénytelenség mélységeiben a Kisded-Keresztrefeszített-Feltámadott-Világmegváltó befogadásáért Istenhez, Istenért esdeklő helyzetünket, s nem megyünk el Bibliánk és a Kijelentés vezetésével a bölcsőhöz, a hit forrásvizéhez, akkor soha, de soha nem találunk meg igazán semmit. Sem Istent, sem önmagunkat, sem a másik embert. Addig sötétben tapogatódzunk, távlattalanul, világtalanul, fénytelen lélekkel. De Ő itt van, ma is készen, várva, hogy pásztortalan lelkünkkel és életünkkel Őelébe tegyük oda magunkat, amint vagyunk. S akkor valóban lesz igazi megérkezésünk a megtérés éltető Csodájához.
Az elidegenedés világában, az istensorstalanságban a legszemélyesebb életcsoda
Ma csak ünnepelni szeretnénk, hallgatni Istenünk forrástiszta drága Igéit. Ezek szólnak arról is, hogy az Édenkertben Istentől nagyravágyásban elidegenedett ember és leszármazottai az ősi és egyszeri elszakadást a boldog istenközösségből fájdalmas örökségként cipelik magukkal történelmi útjaikon. A káini gyilkosság kényszerét, amikor megtapasztalja rettentő elesettségét, mert nem képes nem vétkezni. S a még rettenetesebb következményeket.
A káini döbbenetes felismerést embermilliárdok cipelik: „Bújdosó és kóborló lettem a földön” (1Móz 4,14). Ez az elidegenedés tart ma is. A digitális eszközök egyszerre áldást és átkot hozó kétarcúságában.
A mesterséges intelligencia emberellenes alkalmazásával a katonai drón eszközökben, ugyanakkor pozitíven a gyógyításban és a digitális forradalom humánus eszközeiben. De mennyi új és szorongató erkölcsi kérdést is támaszt a lerázhatatlanul kísérő és kísértő istenidegenség, emberidegenség! A különös istensorstalanság. Hogy már alig tudunk beszélni egymással, a kütyükbe és 3D-s virtuális valóság szemüvegekbe zuhant gyermekvilág digitális analfabétizmusa láttán felsikolt a lelkünk. És annyi más emberridegség okán is.
Csak kérve kérhetjük legkiválóbb eleinkkel és emberségmentő, személyes lélektüzek melegedőit felkínáló testvéreinkkel, gyülekezeteinkkel:
Gyújtsd meg szövétnekét áldott szent Igédnek, És virraszd fel bennem napját kegyelmednek!
Hogy újra tudjunk beszélgetni egymással, szólni tapintattal Istenhez és egymáshoz, s legalább annyit közölni, mint a legújabb, lenyűgözve csodált robotok, amik már tényleges, kétirányú beszélgetésre képesek. De az ember, s nem a robot az ember elsőrangú, teremtett, valódi beszélgetőtársa évmilliók óta. Hogy ez így maradhasson, Isten segítsen minket tovább ezen a nyelvet szülő, istenkapcsolatot anyanyelvi Bibliával megteremtő reformációs ünnepen és utána is.
Uram, testvéreimmel együtt világszerte én is szívemet hozom Eléd
OKTÓBER 31-ÉT KÖSZÖNTŐ ÉNEKEM REFORMÁCIÓ ÜNNEPÉNEK HAJNALÁN
Uram, nem tudom, mennyit énekeltél,
néped zsoltárait, s más dalokat.
De ismerem panaszló, szelíden vádló szavad:
„Furulyáztunk nektek, és nem táncoltatok;
siratót énekeltünk, és nem gyászoltatok”.
Hány furulyaszós éjszakád és zsinagógás,
hegyoldalas énekes órád volt?
Nem tudom. De nagyon jó lenne tudni,
hisz’ éneked és furulyaszód
mindig messzebbre szólt önmagadnál –
EZREDÉVEN ÁT,
ÖTSZÁZ ÉVEN ÁT,
s nem volt némító téridő határ…
Én most Neked szeretnék énekelni azokkal,
akik lelküket zendítették meg nagy neved dicséretére.Uram, nem tudom, mennyi képet őrizett szíved
a gyönyörű Tibériás tengerről,
mielőtt az ég azúrja befogadta távozó lelked,
s a mezők liliomairól,
az égi madarakról,
amikor hunyó szemed búcsúpillantásaival beölelted lelkedbe
azt a másik földet, és másik eget,
ami soha nem vetett ki Téged magából.Láttad-e keresztedről a hegynek sziluettjét,
ahol ragyogó fényruhát öltöttél magadra
kiválasztott tanítványaid előtt,
s beszívtad fáradt tüdődbe
a vándorlás pusztája felől Feléd fúvó forró szelet.
Észrevetted-e ott is az ég gondtalan madarait,
s visszaízlelted-e a vándorút mannás zamatát?Engedd meg, most Uram,
hogy Eléd vigyek színeket,
őszi múló fényeket,
hulltukban is pazar színű sárgákat,
vérvörös, halványzöld kontrasztokat,
elmúlásba tiport szürkéket,
s azok hódolását,
akik ecsetjükkel énekeltek Neked, siratták meg fájdalmaidat,
énekelték mennyfényű sorsodat.Uram, én velük, az ecsetjükkel és zenéjükkel,
verseikkel és imáikkal
Téged áldók,
imádók
látomás-kincseivel hódolok most Néked,
mások kincseivel,
mivel tudom, Te nem veted meg nincstelenségem.Passiós és oratóriumos,
és leheletté halkuló pianissiókban
térdre hulló dallamokkal jövök Hozzád,
s égi vággyal
vágyom látni a napokat, színeket,
évelőn át újra, meg újra,
hallani a zenéket,
melyek örökre lelkedben maradtak.Ezért e reformációs, hitújításos őszi hónapban,
szent évünkben,
500 esztendő Via Dolorosás
és feltámadásos esztendőszázakat
tömlődbe gyűjtve,
hadd énekeljük Néked,
egyedül Néked
a hitvallók győzelmi ódáját,
imákat, hitvallásos szókat,
zsoltáros panaszokat és indulókat.A harmadnapra Feltámadottat
magasztalók
ősi zsoltárokat éneklő millióival kérem,
szépséged és igazságod, Igéid pásztorbotja
terelgesse lelkem és szavam,
lelkünk és szavunk
ezen az ünnepes héten,
éven,
a földi végig
mindig Hozzád,
hogy mindig Veled
lenni legyen kenyerem,
halam és égi kincsem.Uram,
hódolással, imával jövök Hozzád
e reformációs hétben,
s mitől az idő teljessé lesz bennem:
Úr Jézus, szívemet hozom Eléd,
köszönöm, hogy nem túl késő még…Szívemet hozom Eléd,
nevedért keresztyén
magyar testvéreimmel,
akikre felkéklik még a kárpát-medencei ég,
s kiknek még nem puszta rohanás,
hont,
otthont
hagyó menekülés,
hanem ünnep,
boldog ünneplés,
újjászületés
az, hogy Te élsz.Áldassál ég és föld
Feltámadt Vándora, Jézus,
ki magad vagy az Út és a Cél,
s őrizz magadnak minket,
míg elpereg kezedből-kezedbe
az újabb ötszáz év…
Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma
