Híves György 1943. április 26-án született Lukanényében. A prágai Mezőgazdasági Főiskolán szerzett diplomát 1966-ban. Idén töltötte volna be 80. születésnapját.
Valamikor, a rendszerváltás utáni hónapokban ismerkedtem meg vele, egy Ipolynyéken megtartott ülésen, ahol a frissen megalakult Együttélés és MKDM alapszervezeteinek elnökei, járási fórumot tartottunk a közös fellépésünkről, a Nagykürtösi járáson belül formálódó politikai kerekasztalon az ott képviselt érdekeinkről. Ő a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalmat képviselte akkor.
Abban az időben, még egy nagyon erős, és jól szervezett közösségünk volt, erős választói bázissal, de a politikához kicsit amatőrök voltunk. Nem tanultuk. Ösztönből politizáltunk, ahogyan a szívünk és a meggyőződésünk diktálta. Annak idején, 1994 január 8-án, ő is, mint Lukanénye polgármestere, a helyi és környékbeli képviselőkkel és polgármesterekkel, útnak indult a komáromi nagygyűlésre, ahol fel is szólalt, mert az ő autóbuszukat is megállították és nem engedték tovább a helyszín felé, de másokhoz csatlakozva stoppal jutottak el végül is a helyszínre. Útjaink az elkövetkező jó másfél évtizedben sokszor keresztezték egymást.
Az 1998-ban megalakult MKP-ban, az Országos Tanács üléseire gyakran jártunk együtt, hosszasan beszélgetve, tervezgetve a régiónkban élő közösségünk jövőjét, elemezve a jelenét, lehetőségeit. A kétezres évek elején egy rövid ideig a Nagykürtösi Járási Hivatal elöljárója is volt, de a párt akkori járási vezetésében meglévő kicsinyesség és irigység két áv után elmozdította a helyéről.
Lukanénye polgármestereként gyakran hallatta hangját, főleg egyházi témákban. Szívén viselte, és mérhetetlenül büszke volt községe történetére, és az egykoron lukanényei plébánosként elhurcolt, meghurcolt Lénár Károly, későbbi pápai káplán sorsát, munkásságát, meghurcoltatásának igaz történetét gyermekként átélte, és később meg is írta egy kis füzetben, amelyet éppen tavalyelőtt, 2021 őszén, az Esterházy János születésének 120. évfordulója tiszteletére, a lukanényei templom falán emelt emléktábla avatása után adott át nekem.
Jó másfél évtizede visszavonult a politizálástól, de mindig érdeklődve, figyelemmel követte a történéseket, és néha, ha összefutottunk valahol, mindig megdicsért a kiállásomért és az írásaimért. Sokszor küzdöttünk együtt az igazságot, a közösségünk felemelkedése, és megmaradása útját keresve. Sokszor volt más-más véleményünk is a dolgokról, de a célok mindig közösek voltak. Hitünk, kereszténységünk, magyarságunk megmaradása.
A szülőfaluját, melynek élén polgármesterként három választási időszakot töltött, rajongva szerette és tisztelte. Templomépítő volt. És aki templomot épít, az hisz a jövőben. Hirtelen, váratlanul érte a halál. A közös történetünk a mai napon véget ér. Hálás szívvel gondolok vissza közös küzdelmeinkre, hasznos vitáinkra, együtt végzett közösségi munkánkra.
Szeretném neki megköszönni mindnyájunk nevében, akik ismertük és tiszteltük őt mindazt, amit a szűkebb közösségéért, falujáért, és a felvidéki magyarság küzdelmeiért tett. Életében mindig a hitben megbúvó békét, és szolgálatot kereste, hitt annak erejében és kimondásában is. Ezt mostantól, már a mennyei, nagy családunkkal együtt keresi tovább. Isten veled, Gyuri. Nyugodj békében. Legyen neked könnyű a föld, és békés a mennyek országa!
(Hrubík Béla/Felvidék.ma)
