Kaprálik György, a Ponyvalegény zenekar frontembere az együttes nevében, február 11-én a betegségek világnapján szeretné felhívni az emberek figyelmét az obszesszív-kompulzív zavarra, azaz a kényszerbetegségre (OCD); az amúgy is katasztrofális helyzetben lévő szlovák egészségügy prioritási listájának legvégén kullogó pszichiátriai betegségekre. Egy konkrét példán és kezdeményezésen keresztül szeretné ezt megtenni, hiszen a kényszerbetegségét nyíltan felvállaló énekes az együttest is azzal a szándékkal hozta létre, hogy hosszú távon egy kényszerbetegeket befogadó központot hozzon létre Dél-Szlovákiában. Ehhez keres a sajtón keresztül is támogatókat.
Gyuri 25 éve küzd a szorongás keltette kényszeres gondolatok és kényszeres cselekedetek együttesével. „Mára már hála Istennek valamennyire informáltak az emberek az OCD létezéséről. Gondoljunk csak Monkra, a flúgos nyomozóra” – mondja, hozzátéve, az ebben a betegségben szenvedők legegyszerűbben úgy szokták leírni kényszereiket, mintha a fejükben valaki hozzájuk szólna és rájuk kényszerítené az akaratát. „Rákényszeríti az embert arra, hogy olyan dolgokat tegyen meg, ismételjen meg, akár több százszor, amiket nem akar. Így a legegyszerűbb elmondani másnak, mi történik velünk: olyan, mintha valaki állandóan a fülünket rágná és szünet nélkül beszélne hozzánk, hogy csináljunk meg valamit. Egy egészséges pszichével rendelkező ember is egy idő után feladná, és inkább végrehajtaná, amit a hang akar, csak már szűnjön meg beszélni, és végre csend és nyugalom legyen” – írja körül betegségét.
A kényszeresség egy nagy önbecsapás
„Én viszont úgy gondolom, mi magunk erőszakoljuk rá a dolgokat saját magunkra. A belső hang, mely szól hozzánk, az is mi vagyunk, csak az énünk egy másik szintje. Vagy akár közvetlenül a tudatalattink. Az egész kényszerbetegség egy téves érzelmi és gondolati mintákon, berögződéseken, tévhiteken alapuló hitrendszer, amit akár nagyon fiatal kortól, csecsemőkortól építgetünk, fejlesztünk, erősítünk magunkban, tapasztalatainkon alapuló lelki deformitásaink mentén. A kényszeresség egy nagy önbecsapás” – mondja. Megjegyzi, a kényszerbeteg önképe messze van a valóságtól, torzult, elferdült. „Ha ezt külső impulzusok is segítik, tehát az öndestrukcióban nemcsak a mi belső világunk vesz részt, hanem akár egy gyerekkori trauma is párosul a dologhoz, akkor külön rétegek rakódnak le, és elkezd épülni a mátrix. A szorongás, megfelelni akarás, önhibáztatás, undor, az elidegenedés, az énidegenség és önazonosság-vesztés helyszíne ez, változó szubsztanciával” – magyarázza.
A tévhiteink magukban az önbecsapás eszközei – mutat rá. „Vannak tévhitek, amiket tudatosan alakítunk ki, a valós tapasztalásunk félreértelmezésének válaszaként. És addig kondicionáljuk, ameddig be nem épül a húsunkig, amíg teljesen a mienk lesz, olyannyira, hogy már szerves részünket képezik és megkerülhetetlenné válnak.
De vannak mechanizmusok, amiket a tudatalattink alakít ki, mint egy automatizmusként, mint testi betegségnél az immunrendszerünk, csak ő a lelki immunrendszerünk. Egy ránk kényszerített gondolati vagy cselekvési mintával akar megvédeni minket a még rosszabb lelki állapottól. Elterel, hárít, elfoglalja a tudatunkat, máshova fókuszáltat, máshova kényszerít összpontosítani, csak hogy ne lássuk a magunk előtt álló hatalmas, leküzdhetetlen óriást. Közben általában nem más ő sem, mint egy reszkető kis félelem, rossz tapasztalat, félreértett reakció. Csak ennek felismeréséhez felülnézetből kell látni a mátrixot” – mutat rá.
Azon leszek, hogy minél több embernek segítsek
Gyuri szerint azért hárít a tudatalatti, hogy ne kerüljünk bele a még rosszabba. Ha ezt nem kezelik évekig, az egész hárítási mechanizmus elhatalmasodhat. Akár egész nap kényszerekben tarthat a pszichénk, csak hogy megvédjen. Közben már maga a védelmi reakció hatalmasabb, mint a veszedelem. „Én eljutottam arra a szintre, amikor ébredéstől elalvásig kényszerben voltam. Nem volt egy perc nyugtom, és egy perc normális tudatállapotban átélt szakasz, fellélegzés a napomban. Rengeteg kényszert megéltem, és nagyon sok tudatállapotot. Úgy érzem, a megtapasztalásom lefedi a lehetséges vagy eddig tapasztalt kényszerek nagy részét. Éppen ezért, a több éves, évtizedes bolyongásom gyümölcseként most azon leszek, hogy minél több embernek segítsek. Egy bizonyos kiutat tálaltam az érzelmi és gondolati útvesztőből. Szeretném ezt szakorvosi tapasztalásokkal megtámasztva az erre rászorulók javára fordítani. Ha nekem ráment erre 25 évem az életemből, másnak ne menjen” – szögezi le.
„Úgy érzem, egy összehangolt, több oldalról megtámogatott tudatos terápiával felgyorsítható lenne a betegek kezelése. Éppen ezért egy kényszerbetegeket fogadó központot szeretnek létrehozni a közeljövőben, ehhez keresek támogatókat” – emeli ki.
Mesél betegségének legsötétebb időszakáról is. „Míg nagyon rosszul voltam, nagyon nehezen tudtam megfogalmazni, egy egyszerű ember számára érthető módon elmondani, mit élek át. Felfoghatatlannak tűnt, hogy el tudjam magyarázni, mi megy bennem végbe, úgy, hogy ezt más is megértse. Anyám évekig kétségbeesetten asszisztálta végig a rosszulléteimet és rohamaimat. Tehetetlenül. Semmi sem segített. Nem tudott semmit tenni értem. Egy egészséges elmének elképzelhetetlen más logikát követő világban léteztem” – fogalmaz. „Aztán rá kellett jönnöm, hogy mégsem olyan komplikált a képlet, mint elborult, beteg elmével tűnt. Miután egyre jobban lettem, és felülnézetből is láttam magam, ki tudtam lépni a beteg elmém korlátlanságának korlátozottságából, a felismerések egyre tisztábbak lettek és azok megfogalmazása egyre letisztultabb kereteket kapott” – írja körül.
Fontos, hogy a gyerekek, szülők kellően korán legyenek informálva a betegség létezéséről és tüneteiről
Gyuri úgy véli, szinte minden emberben van kényszeresség, csak nem hatalmasodik el, nem fajul el úgy, mint akiknél kórossá válik. „Minél érthetőbben és őszintébben, gátlások nélkül tudtam beszélni a betegségemről, felvállalni azt, annál nyitottabbá váltam, és válaszként annál nyitottabbá vált a környezetem is rá. Minél több emberrel beszéltem róla, annál többször bebizonyosodott, hogy a kellő gondolatmenet a kényszerek megértéséhez ott van mindenkiben. Sőt, sokan ráébredtek, hogy bizonyos dolgokban ők maguk is azok. Igaz kicsiségekben, és messze nem klinikai eseteket súrolva, de arra éppen elegendően, hogy megértsék, és megértessem velük, hogy működik az egész, mi mentén, és hogy hatalmasodhat el idővel” – meséli.
Megjegyzi, minél korábban diagnosztizálják a kényszerességet, annál gyorsabban, egyszerűbben kezelhető.
„Sajnos a legtöbb betegről elmondható, hogy sokévnyi színlelés, titkolódzás, takargatás és szégyenkezés után keresnek csak szakorvosi segítséget. Férfiaknál ez rendre hosszabb időszakot jelent, úgy tűnik, ők jobban szégyellik az állapotukat. Átlagban a kezdeti tünetek megjelenése után 15 évvel fordulnak csak szakorvoshoz. Így létfontosságú, hogy a gyerekek, szülők kellően korán legyenek informálva a betegség létezéséről és tüneteiről. Bízom benne, hogy így sokkal nagyobb arányban lesznek kezelhetőek a betegek, és kikerülhetőek olyan extrém esetek, mint az enyém.” Hozzáteszi, statisztikailag minden ötvenedik ember kényszerbeteg.
„Persze nem mindegy milyen intenzitású és lefolyású a betegség. Az emberek 2%-nál olyan nehézséget okoznak már a tünetek, hogy valami módon kezelni kell. Ez lehet csak pszichológiai kezelés, pszichoterápia, de akár pszichiátriai kezelés is.
Embert próbáló és idegpróbáló a beteg környezete számára is
„Ahogy említettem, szinte mindenki kényszeres valamiben. Általában akkor beszélünk betegségről, ha már az elmezavarunk annyira elnehezíti, korlátozza a napi működésünket, hogy már zavaró, és az életminőségünket jelentős mértékben csökkenti. Ez általában olyan napi két óra kényszercselekvésnél történik meg, de embere válogatja” – magyarázza. Mivel általában a napi rutinra telepszik rá legjobban a kényszeresség, minden áldott nap szembesülni kell vele. Ez legjobban magát a beteget terheli le, de a környezetét sem kíméli.
„Az, aki egy háztartásban akar élni egy komoly kényszerbeteggel, kösse fel a nadrágját. A hozzátartozók, a család nagyon megérzi a napi több órás kényszermeneteket. Embert próbáló és idegpróbáló. Mivel ezek ép ésszel felfoghatatlan, ép lélekkel átérezhetetlen, feleslegesnek tűnő, időzabáló póttevékenységek, nehéz őket elfogadni. Ez a világ talán legidegesítőbb betegsége, mert mindent és mindenkit korlátoz racionális érv nélkül. Egy irracionális térben létezik az egész család, méghozzá úgy, hogy a játékszabályokat csak a beteg tudatalattija tudja igazán, és diktál. Diktál a betegnek, és rajta keresztül mindenkinek a légtérben” – húzta alá. Gyuri szerint viszont van jó hír is.
„Bármikor leállítható, akár egy pillanatról a másikra deaktiválható, azaz kigyógyulhat belőle az ember. Csak hinnie kell benne… És ez itt a bökkenő. Mert a kényszerbetegség maga egy hit, ha nem „a hit”. Az ember privát, saját maga által létrehozott hitrendszere, vallása. Ezt nagyon kevesen képesek egyik pillanatról a másikra felülírni.
Nem szabad egy kalap alá venni a kényszerbetegeket
Felhívja a figyelmet arra is, hogy nincs általánosan mindenkire működő technika. Mint ahogy sajnos nincs mindenkire ható gyógyszer sem. Fel kell készülni rá, hogy akár több évig eltarthat, mire megtalálják a megfelelő gyógyszert. „Másfél év simán lehet. A nyolcadik kipróbált gyógyszer… De lehet kombinációt kell szedni, mert nem elég egy… Minden szervezet és minden agymenés más. Nincs uniformis, ami mindenkire jó, és mindenkin ugyanúgy jól áll. Még a kényszerzubbonynak is vannak méretei” – jegyzi meg ironikusan.
„Ahogy a gyógyszerek, úgy a technikák sem fognak mindenkire ugyanúgy hatni. Fokozatosan, ahogy jöttem ki a legrosszabb állapotokból, és peregtek le rólam a rétegek, jöttem rá, hogy még a Stop technika is hatásos tud lenni. Amit évekig elutasítottam, és hülyeségnek tartottam. Már csak azért is, ha valaki meg tudná állni, hogy ne csinálja meg a kényszert, akkor egyúttal ki is gyógyulna, és akkor nem is kell rá módszer. Viszont nem számoltam azzal, hogy lehetnek hozzám képest nagyon enyhe kényszerek is egy aránylag stabil pszichés alappal rendelkező embernél, akinél tényleg igaz, hogy a kényszer mögött szorongás húzódik meg. Ha csak szorongással kell megküzdeni, tényleg lehet gyakorolgatni a Stop módszert. Ha már mélyebben vájt barázdákban van a vírus az agyunkban, akkor nem ilyen egyszerű a képlet” – fogalmaz.
Meglátása szerint külön a kényszerbetegséget csak felszínes eseteknél lehet kezelni, hiszen a pszichiátriai betegeknél különféle lelki betegségek kombinációja alakul ki. Gyuri rámutat, hogy Szlovákiában a komplex kezelés elmarad. „Nincs kísérő pszichológiai ellátás vagy ne adj Isten pszichoterápia. Személyre szabott se, csoportos se. Nincs harmadfokú ellátási rendszer kényszerbeteg csoportok kialakítására, ahol beszélgethetne az ember hasonszőrű társakkal. Pedig nagyon fontos lenne, hogy hasonló problémákkal küszködő egyénekkel jókat röhögjön magán az ember. Azokkal, akik értik, miről beszél” – mutat rá.
Sokszor nem elég a gyógyszer
Aláhúzza, kiáll a gyógyszerek fontossága mellett. „Aki ellenük beszél, életében nem volt olyan rosszul, hogy kiszolgáltatott legyen. De sokszor nem elég a gyógyszer. Vannak szerencsések, akiknek igen. De sokat kell dolgoznia magán az embernek. Fokozatosan viselkedésterápiával, lassanként menni előre. Mint az edzőteremben. Fokozatosan súlyzógyakorlatokkal fel kell építeni a testet, hogy a végén felemelhessük könnyedén a százkilós kényszert és bármikor el tudjuk takarítani az utunkból. Ezzel
párhuzamosan fokozatosan meg kell változtatni a hitünket, felülírni a belénk égett hitrendszert. Tévhitrendszert. Ez a legnehezebb” – vallja.
„Mert el kell hinnünk, hogy nem lesz semmi gond, ha nem úgy élünk és reagálunk, mint eddig. El kell hinnünk, hogy amiben eddig hittünk, valójában csak egy felesleges tévhit, aminek nincs hatása ránk. Igazából csak addig van, míg hiszünk benne. De mi ugye hiszünk benne, hiszen a játékszabályai szerint élünk. Mivel hatása van ránk. Mert ezt tapasztaljuk évek óta” – írja le érzékletesen a 22-es csapdáját.
Gyuri úgy fogalmaz, rá kellett döbbennie, hogy az akarat nem elég. „Túl gyenge, hogy változtatni tudjon. Gondolattal sosem fogsz tudni felülírni érzést, és érzéssel sosem fogsz felülírni hitet. A hit a legerősebb. És ezt a hierarchiát nem lehet kicselezni. Ha a gondolataimat és érzéseimet akarom megváltoztatni, foglalkozhatok velük külön-külön is. Vagy megváltoztatom az egész rendszert meghatározó hitem, ami felülír és átalakít mindent bennem. Ez lenne a mindent elsöprő és legegyszerűbb gyógyír. Aztán mégsem. Kivitelezhetetlen. Pedig a kényszerbetegség nem más, mint egy hit. A mi saját, privát hitünk a tévhiteinkben”.
Lapunkkal megosztott gondolatait így zárja: „Nem marad más, mint a fokozatos felülírás. Mert bár erősnek tűnik a gondolat-érzés-hit hierarchia, itt is igaz azért a népi mondás: sok lúd disznót győz. Azaz, ha sokat mantrázunk valamit, ismételgetünk az agynak, egy idő után elhiszi… ahogy elhitte a tévhiteket is”.
(Szalai Erika/Felvidék.ma)
