Miután a báni tisztségébe ismét visszahelyezett báró Josip Jelačić altábornagy hadseregével 1848. szeptember 11-én átkelt a Dráván, megindult Pest-Buda felé, hogy helyreállítsa a „birodalom egységét”. Csak egy akadály tornyosult előtte, azon sebtében megszervezett magyar hadsereg, amelyet Móga János altábornagy vezetett és – százhetven évvel ezelőtt – 1848. szeptember 29-én, pénteken Pákozd és Sukoró között útját állta a horvát „sáskahadnak”. Ezzel a magyar önvédelmi háború új szakaszába lépett.
Az 1848. szeptember 28-i sukorói haditanácson Móga altábornagy szavát adta, ha a bán másnap támad, úgy megállítja. A 17.500 katonát, 2100 lovat és 44 löveget számláló magyar sereg kedvező pozíciókat foglalt el, jobbszárnya a Velencei-tó északi partján, a lovasberényi úttól délre állt csatasorba, a középhad a Pákozd és Sukoró közötti magaslatokon állt, míg a balszárny a tó déli partján, Gárdony és Agárd között vonult fel.
A kétszeres túlerőben lévő Jelačić csapatai a Velencei-tó északi partján nyomultak előre, s 1848. szeptember 29-én reggel 6 órakor a bán balszárnyát képező Johann Kempen von Fichtenstamm vezérőrnagy vezette hadosztály indult el Székesfehérvárról Lovasberény felé, és előőrsei reggel fél kilenc körül magyar elővédekbe ütköztek. A lövegek lemozdonyozását követően tüzérségi párbaj vette kezdetét, miközben a horvát határőrök támadáshoz fejlődtek fel. Azonban hiába intéztek kétszer is rohamot, azokat a Gustav Wasa herceg altábornagy nevét viselő eperjesi 60. gyalogezred III. zászlóaljának acélzöld hajtókás-fehér gombos bakái, valamint a Pest vármegyei 1. és 2. nemzetőr zászlóaljak visszaverték. A horvátok átkarolással próbálkoztak, de a lovasberényi úton egy huszársvadron és egy üteg felfogta és megszalajtotta a különítményt. Ekkor a magyar gyalogság megindult fedett állásaiból és a dombokról leereszkedve Pátkára és attól délnyugatra szorította vissza a horvátokat. A Pátkán védekező horvát határőrök kelepcébe kerültek, ugyanis Zámoly felől ekkor érkezett meg a zalai nemzetőrség egyik zászlóalja, amely hátba támadta a határőröket és a falu fegyverre kapott férfilakossága támogatásával kiűzte azokat Pátkáról.
Jelačić, miután megérkezett a fősereggel, délelőtt fél 12-kor indult támadásra a magyar jobbszárny és centrum ellen, de gyalogsága és lovassága minduntalan véres fejjel vonult vissza, ugyanis rohamaik rendre összeomlottak a magyar gyalogsági és tüzérségi tűzben. A bán végül 15 óra körül beszüntette a harcot, s csapatait a Pákozd – Sukoró közötti szőlődombokra vonta hátra. A csatából elkésett Karl von Hartlieb altábornagy-féle hadosztály első zászlóaljai ekkor érkeztek meg, de Jelačić már nem akarta felújítani az ütközetet. A csata során a horvátok 49 katonája esett el és egy sebesült meg, a magyarok pedig 7 halottat és 37 sebesültet veszítettek. A horvát veszteségek zöme egyébként akkor keletkezett, amikor a Pákozdra hátráló erők soraiból az egyik népfelkelő zászlóalj feltört egy birkahodályt és a kiszabadult állatokra kezdett el vadászni, s a lövöldözésben többen életüket vesztették.
A csata utáni eseményekről Görgey István 1848/1849-es honvéd százados a következőket írta: „(…) Jellačić szeptember 29-én reggel Pákozd, Velence, Sukoró táján megtámadja a Móga tábornok által vezetett magyar hadsereget. (…) Végeredménye az, hogy a bán minden ponton visszaverve, visszahúzódik Székesfehérvár irányában – túl a magyarok által megtartott pákozd-sukorói csatatér láthatárán. Azonban Móga nemcsak nem veszi üldözőbe azon hevenyében a visszavert ellenséget, hanem mi több: maga »saját győzelmétől szalad«! (…) Szerencsénk, hogy a horvátok mindebből nem sejtettek semmit! Még minden fegyelmi féket vesztett újoncaink lövöldözéseinek hangja sem érte utol őket, oly messze vonultak vissza ők is – és annyira nem gondoltak ők sem a rosszul sikerült támadás megújítására –, csakúgy, mint Móga is az alkonyatkor kiadott diszpozítiójában nem gondolt a kivívott győzelemnek ezáltal kihasználására, hogy másnap reggel támadólag előrenyomul, fölkeresi az eltűnt ellenséget, és addig nem nyugszik, míg a horvátokat legalább a Dráván át nem kergette.”
Másnap a bán fegyverszünetet kért a Martonvásárra hátrált Mógától, amiről Assermann Ferenc 1848/1849-es honvéd ezredes így vélekedett: „a kért három napi fegyverszünetet szükségképpen meg kellett adni. Ezt a magyar hadsereg állapota nagyon is megkívánta, mert arra teljes 48 óra kellett, míg ez ismét szervezett egésszé, szabadosan tagozott harcképessé alakulhatott. Azt a három napot pedig a bán szorgalmasan felhasználta, hogy serege zömével a magyar földről bántatlanul kimenekülhessen (…)”
