„A Beneš-dekrétumok árnyékában” címmel szervezett közéleti fórumot 2026. február 6-án a Regnum Marianum PT és a Csemadok Párkányi Alapszervezete. A rendezvény célja a második világháborút követő jogi és történelmi örökség, valamint annak jelenkori hatásainak közös áttekintése volt. A fórum első előadójaként Polgár Hajnalka szólalt fel, aki – végig viselve és bemutatva a január 30-i pozsonyi tüntetésről származó, „Megkérdőjelezem a Beneš-dekrétumokat!” feliratú mellényt – a felvidéki magyar közösség figyelmébe ajánlotta beszédét, amelyet szerkesztőségünkhöz is eljuttatott. Alább ezt tesszük közzé:

Tisztelettel üdvözlök mindenkit!

Mai találkozónk apropóját a mai Szlovákia parlamentje által decemberben jóváhagyott Büntető Törvénykönyv módosításának az a (417f) paragrafusa adja, amely büntethetővé teszi a második világháború utáni békerendezés tagadását.

A szóban forgó paragrafus pontos magyar fordítása így hangzik:

„Aki nyilvánosan tagadja vagy megkérdőjelezi a második világháború utáni viszonyok békerendezését, amelyek a Csehszlovák Köztársaság vagy a Szlovák Nemzeti Tanács reprezentatív szerveinek jogi aktusai alapján keletkeztek, hat hónapig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”

Ezen jogszabály áttételesen magába foglalja mind a 143 benesi dekrétumot, (azaz a korábban lemondott, és emigrációban ügyködő Eduard Beneš törvényerőre emelt úgynevezett elnöki rendeleteinek a) megkérdőjelezhetetlenségét. Ezen dekrétumokból 13 közvetlenül és konkrétan, közel 22 pedig közvetetten érinti a magyar és a német nemzeti közösséghez tartozó egyének jogfosztását, illetve jogainak korlátozását, mégpedig a magyar és német nemzethez tartozó állampolgárok kollektív háborús bűnösségére hivatkozva.

Vagyis csecsemőtől az aggastyánig, örökletesen, 2007-től (az SzNT 533. számú 2007-es határozatát követően) pedig megkérdőjelezhetetlenül, érinthetetlenül és megváltoztathatatlanul kifosztható háborús bűnös minden felvidéki magyar és német származású egyén, akik a mostani büntetőjog szerint akár be is börtönözhetők, ha kifoszthatóságukat megkérdőjelezik.

Félreértés ne essék. Az örökletes kollektív háborús bűnösség az asszimilálódottakat sem mentesíti a kifoszthatóság és büntethetőség alól.

Ráadásul a 2007-es határozatot megerősítő 2025. november 26-i (585. számú) kormánynyilatkozatból már az a félmondat is kimaradt, hogy a háború utáni döntések nem okoznak megkülönböztető gyakorlatot, és ezek alapján ma már nem keletkezhetnek új jogviszonyok.

Én azonban nem történetekbe ágyazott sérelmeket és jogi abszurditásokat kívánok felvázolni, (a jogi részek magyarázatát és lehetőségeit átengedem a nálam szakavatottabb szakjogásznak; Gaudi Nagy Tamásnak) csupán kérdéseket szeretnék feltenni, melyek feltevése előtt a jobb megértés kedvéért két fogalom definícióját ajánlom megértő figyelmükbe.

A transzgenerációs trauma

A transzgenerációs trauma, beleértve a transzgenerációs bűntudatot is, a felmenők által átélt, feldolgozatlan súlyos megrázkódtatások (mint a háború, üldöztetés, erőszak, kitelepítés, veszteség,) tovább öröklődése a leszármazottakra. Epigenetikai kódok, viselkedési minták, tabuk és szorongások révén adódik át. Tünetei közt szerepel a magas szorongásszint, bizalmatlanság, depresszió, alvászavar és autoimmun betegségek.

Stockholm – szindróma

A Stockholm-szindróma egy olyan pszichológiai reakció, melyben a túszok, megfélemlített csoportok, vagy bántalmazott, áldozatok érzelmi kötődést, szimpátiát és hűséget fejlesztenek ki az időnként látszatgesztusokat gyakorló fogvatartóik iránt. Ez a megfelelési kényszerekben megjelenülő túlélési mechanizmus jellemzően extrém kiszolgáltatottságban alakul ki, ahol az áldozat keresi a bántalmazóban a jót.

Megfogalmaztam tehát néhány költői kérdést, amelyek talán felhívják a figyelmet a jogfosztó dekrétumok hatására kialakult néhány transzgenerációs traumánkra, melyek leggyakrabban Stockholm-szindrómás megfelelési kényszereinkben nyilvánulnak meg. Mert ahogyan ezt nálamnál okosabbak állítják; a diagnózis felismerésére és beismerése az első lépés a gyógyító megoldások megtalálása és a felépülés felé.

Lássuk tehát a kérdéseket:

1) Vajon miért nevelték belénk felmenőink, hogy „Ne hangoskodj! Halkan beszélj! A magyar ember nem harsány, mint mások!” ?

2) Vajon miért nem merik sokan még ma sem az önkényesen eltorzított család és/vagy kereszt nevünket, a magyar helyesírás szerint, nők esetében a szláv -ová birtokképző nélkül, hivatalosan is visszaíratni?

3) Miért hirdetik és hiszik közülünk is sokan, hogy csak a túsztartóink államnyelvével lehet érvényesülni?

4) Vajon miért nem gondolt, még a vizuális kétnyelvűséget szorgalmazó „Magyarul is” mozgalom sem, az írni és olvasni még nem tudó gyermekek jogára a beszélt nyelvhez?

5) Vajon ügyintézéseinkkor miért nem kérünk tolmácsot, miért nem kérünk hivatalos magyar fordítást?

6) Vajon mi okozza, hogy magyar jelképekre és tudatosságra épülő magyar óvoda és iskolarendszer helyett megelégszünk a magyar nevelési nyelvű vagy tanítási nyelvű szlovák állami érdekek szerint fenntartott óvodákkal és iskolákkal?

7) Felvidéki magyar nemzetközösség helyett miért használjuk engedelmesen a szlovákiai magyar kisebbség fogalmát, amikor az összmagyarság számától számszerűen jóval kisebb a mai szlovák nemzetközösség?

8) Vajon miért nem teszünk kísérletet sem a kölcsönösségi és viszonossági elvek mentén, hogy az itteni államalkotóknak lehetőséget teremtsünk a regionális magyar nyelv megtanulására, hogy a regionális nyelv és kultúra jogilag rögzíthető és gyarapítható legyen?

9) Vajon miért hárítjuk másokra konfliktus kerülőn traumáink megoldását, miért a sajátjainkat bíráljuk megfelelési kényszeres gyávasággal meghajolva a túsztartók előtt?

10) Végezetül: Vajon észrevesszük-e, hogy mi mindennel traumatizált és mérgezett a lelkünk?

A válaszokat rátok/magukra bízom!

Én hiszem, hogyha felismerjük a kényszercselekvéseinket, és félelem helyett elővesszük a tudásra és tudatosságra épülő, érvelésekkel alátámasztott bátorságunkat, akkor nem csak a dekrétumok traumáit leszünk képesek letenni, hanem magyar közösségünk életminőségét és öntudatát is felemelhetjük újra az emberi méltóság természetes szintjére, hogy emelt fővel kimondhassuk és hirdethessük;

Magyar örökségünket nem adjuk fel, nem, nem, soha!

Polgár Hajnalka/Felvidék.ma